Szimpatika – S a többi?

Folytassuk akivel kezdtem, s tán legnagyobb irodalmi toposzával, miszerint "lenni, vagy nem lenni az itt a kérdés!" Ráadásul rögtön kettő, ha jobban belegondolunk...
A létezés értelmét kereső hamleti bizonytalanság - mindannyiunk kételyeinek primer kinyilatkoztatása - egy Shakespeare nevezetű drámaíró tollából eredeztethető, valahol az írott történelem útjának felén. Vagy? Közhely, hogy egy közhely múlhatatlan igazságától az, minden időben magunkra ismerünk visszhangjaiban. Hát olyan bölcs, olyan pallérozott, olyan aktuális, biztos jó régen közszájon forgó okosság (sic)! Általános bárdolatlanság ez, ettől azonosítatlan a szerző és mindössze barokk kora az emlékezetben, bár az sem tegnap volt...

Mégis, a tinta mintha sosem száradna veretes sorain, s töményebb lenne az ereinkben zubogó vérnél midőn fogalmazni kívánunk a hatalom, a szerelem, a családi viszály, így a kiszolgáltatottság, az elragadtatás, a gyűlölet és veszteség témaköreiben; csak hogy a teljesség igénye nélkül soroljunk komplex témaválasztásaiból. Nem véletlen, hogy halála után már alig egy évszázaddal kikezdték személyét, jobb híján. Francis Bacon, Christhoper Marlowe, s még egynéhány kortárs között osztanák szét napjainkig az életmű dicsőségét, de valahogy nem nyernek bizonyítást a feltételezések, sőt, tovább erősítik a Shakespeare körüli mágiát.

Pedig műremekeinek halhatatlansága mindösszesen a tehetség misztériuma, hogy lényegre törő és közérthető filozófia lengi át lebilincselő történeteit, melyek legkevésbé sajátjai; az európai kultúrbölcső, nem egyszer ókori históriáit önti formába. A nóvum a kalandregénybe ágyazott személyiségelemzés, a szubjektumok valósága, hol kétely és bizonyosság között vacillálnak a szereplők. Ennek kapcsán elemzői őseredeti modernséget emlegetnek, de inkább az emberi lélek őseredeti, és modern állandóságában; koroktól, divatoktól függetlenül esendőek, gyarlóak vagyunk a vágy rabjaiként...

Bár nehéz lenne az orgánumok műfaji különbségeit felfedezni, de a hírportálok, vagy bulvárlapok aktualitásaiban elmerülve bárki naprakész szereposztással rukkolhat elő! Király dráma? Tragédia? Vígjáték? Már egy kivonatos Shakespeare összes átnyálazása után rendelhetőek egymásmellé a sztorik és figurák, döbbenetes hasonlóságot mutatva időn és téren át. Sztárok és celebek élik meg a Vízkereszt, a Sok hűhó semmiért banalitásait, politikusok, közéleti személyiségek torzulnak Richárdokká, Henrikekké, névtelen fiatalok ismétlik Rómeó és Júlia drámáját. Ezredévek távlatából is itt kísért Athéni Timon, Coriolánus, vagy Antonius és Kleopátra, köszön vissza hátborzongatóan a civilizáció és kultúra szétesésének kortárs horrora Titus Andronicus szenvedéseként. Szó, mint száz, "valami bűzlik Dániában", lassan ötszáz esztendeje szüntelen, még ha sokan Hofi Gézának is tulajdonítják ez utóbbi frázist...

Minden mű, a legzseniálisabb is, a saját kora gyümölcse - jegyezte meg Eörsi István a fordításokról, Arany, Szabó Lőrincz, Mészöly Dezső Shakespeare tolmácsolásainak egyik legjelentősebb újragondolója. Változik a színház is, erős kifejezésekkel, nyelvi gesztusokkal él, nota bene nem keményebbekkel mint maga a szerző. Egy valami nem változik, Ő maga. Ne essen hát nehezünkre levenni a könyvespolcról, kivenni a könyvtárból, kölcsönkérni a barátoktól, végső esetben rákeresni az interneten újra és újra, már csak a megnyugtatás végett: ha a jó nem is nyeri el mindig méltó jutalmát, a gonoszt utoléri végzete, legalább a lelkiismeret marcangoló szintjén.
Jegyezzük meg csendesen, hogy egyes világszemléleti aspektusok, értékrendek szerint - nem beszélve őszinte személyes tapasztalatainkról - ez a pokolra jutásnál is komolyabb büntetés!


Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál:
Az érdem itt koldusnak született
És hitvány Semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet

És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés

És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a Jó.

Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!

LXVI. szonett – Szabó Lőrinc fordítása