Csuja Imre: „Frank Sinatra-t énekeltem angolul”

2016. 08. 12.
Szerző: Kalmár András
Nemcsak színészként, hanem szinkronszínészként is rengeteg filmben működött közre, jellegzetes hangját mindenki felismeri. E mellett számos színdarabban látható Budapesten és az ország különböző színházaiban is. Csuja Imrével 2016 júliusában beszélgettünk szakmáról, vidéki gyerekkorról, és arról, hogyan lehet megakadályozni, hogy beskatulyázzanak.

Mitől lesz valaki jó szinkronszínész?

Attól, hogy jó színész. Szerintem a szinkronizálást is csak képzett színészeknek lenne szabad csinálniuk. Ez nem csupán arról szól, hogy kinyitjuk és becsukjuk a szánkat. Ott nincs más eszköze a színésznek, mint a hangja, és az adott karaktert ezzel az egy eszközzel kell megtölteni lélekkel, tehát nagyon nehéz feladat. Amikor azt mondja a rendező, hogy mosolyogjon, az nem azt jelenti, hogy a mikrofon mögött vigyorognia kell, hanem hogy a hangjával kell mosolyognia. Ilyeneken múlik, hogy jó lesz-e egy szinkronizált film. A sok szinkroniskola biztosan hígított a szakmán, de a legnagyobb baj az, hogy bizonyos korosztályokban nagyon nehéz kiosztani a szinkronszerepeket, mert kikoptak a színészek.

Hogy lehet ebbe a körbe bekerülni?

Az összes szinkronrendező jár színházba és szájhagyomány útján is terjed, hogy ki hol végzett, kit lehet hívni. Én is adtam már le névsort azokról a fiatalokról, akik szerintem nagyon ügyesek. Pályakezdő koromban Kristóf Tibor engem is körbevitt, hogy itt ez a gyerek, hívjátok hang alá mondani. Ez egy íratlan szabály. Ahogy Kézdy György mondta egyszer: „Ha majd nagyfiú leszel, te is segíts a kisfiúknak.” Mindenben nem tudunk segíteni, de az idősebb színészek mindig beajánlják a tehetséges, fiatal, kezdő kollégákat.

A feleségedet is a szinkronban ismerted meg?

Nem, őt még a Filmgyárban, akkor vágóasszisztens gyakornok volt, én pedig főiskolás - ennek már harminchárom éve. Aztán jöttek a gyerekek, otthon maradt velük, de amikor újra felköltöztünk Pestre, elment szinkronvágónak. Később szinkronrendező lett, amit hosszú időn keresztül csinált, és még most is gyakran visszahívják, de már főállású nagymama.

Te pedig háromszoros nagypapa. Terveztek közös, nagy családi nyaralást?

Voltunk már együtt Olaszországban és belföldön is. Gyakran megyünk a vejem, Telekes Péter szüleihez Szlovákiába, és ők is sűrűn jönnek hozzánk. De sajnos nem nagyon tudunk tervezni, mert nyáron is megvan a magunk elfoglaltsága, és mivel Pepe is játszik a Vígszínházban, nagyon nehéz a családot egyeztetni. Amikor tudjuk, összehozzuk a közös pihenéseket, amikor pedig sok a munka, az unokák jönnek hozzánk.

Az egyik nagysikerű előadásod Babits Jónás könyve című művének szólójátéka. Honnan jött az ötlet, hogy épp ezt, és épp így dolgozd fel?

Felkértek, hogy működjek közre egy bábos vizsgaelőadásban, és úgy alakult, hogy rengetegen látták és hatalmas sikere lett. Ez annál is inkább érdekes, hiszen én nem vagyok bábelőadó. Azóta is sok helyre hívnak meg ezzel, gyakran iskolákban is előadom.

Mit gondolsz, a filmes munkáid bevonzzák ugyanazt a közönséget a komolyabb előadásaidra is? Például a Jónás könyvére elmennek azok, akik egy vígjátékból ismernek?

Szeretném azt hinni, hogy konvertálható a közönség. A tapasztalatok azt mutatják, hogy működik a dolog: a vidéki városokban mindig telt ház van az előadásokon, vagy amikor egy iskolában lépek fel, jó érzés látni, hogy a bordásfalon ott ül kétszáz gyerek. A fiatalok is szeretnek színházba járni, és eljönnek a verses estekre is. Kíváncsiak a költészetre, ki vannak éhezve a szépre, a jóra, a katarzisra. A Pillantás a hídról című előadás után több házaspár is megvárt, hogy elmondják, valójában azért jöttek el, mert kíváncsiak voltak, hogy ez az „easy rider - gyerek” mit hoz ki egy ilyen komoly darabból, és gratuláltak, hogy ennyire jól sikerült. Ezek olyan pozitív visszajelzések, amik nagyon sokat jelentenek számomra.

Alapvetően nem zenés darabokban játszol, de viszonylag gyakran énekelsz. Mennyire áll közel hozzád a zene?

Sajnos a zene kimaradt az életemből. Csak addig volt közöm hozzá, amíg a főiskolán hangképzésre jártunk. De bizonyos mértékig muzikális vagyok, a nekem való, rám bízott dalokat el tudom énekelni. Sőt, annyira felbátorodtam, hogy az Örkény kertben Frank Sinatra-t énekeltem angolul. Persze csak kottából, nem mertem volna kiállni egyedül, hogy angolul elénekeljem, pedig fél évig tanultam. Féltem, hogy egyáltalán eszembe jut-e a szöveg, hiszen nem beszélek angolul, és zenélni sem tudok, szóval nekem ez egy nehéz feladat volt. Nagyon szerettem, jól is sikerült, de szériaszerűen ezt nem tudnám csinálni.

Szerepet is nehezen tanulsz? Mi a módszered?

A szerepeket könnyen és gyorsan megtanulom, hogy minél hamarabb túl legyek a nehezén, és utána jöhessen az alkotói szabadság. Ha már tökéletesen tudom a szöveget, lehet cizellálni. Ennek megvan a maga rendszere, hogy a munkafolyamat során hogyan rakódnak egymásra az elemek. Már az olvasópróbán meg lehet érezni bizonyos dolgokat, hogy hova kell tenni majd a hangsúlyokat, vagy mi a jelenet, a párbeszéd lényege. Aztán jönnek a rendelkező próbák, amikor rögzül, hogy mi történik, honnan jövök be, mikor pofozom meg, stb. Ilyenkor a színész már cselekvésekhez, kellékekhez tudja kötni a szöveget, ez meggyorsítja a tanulást. Egyébként általában az aznapi anyagot szoktam átnézni útban a próbára, vagy közvetlenül előtte. Így három hét alatt megtanulom, ami nem megerőltető, és nem is túl hosszú idő. Ha a szöveget már tudjuk, mindig jönnek új ötletek, sőt, még az előadások alatt is elfordul, hogy módosítunk, újítunk valamin utólag.

Például?

Beépülhetnek improvizációk is, vagy olyan újítások, amikor például egy kicsit nagyobb szünetet tartok két mondat között, mint addig, vagy halkabban szólalok meg, mert épp az aznapi előadásnak olyan az atmoszférája, hogy lehet intimebben, „frissensülten” fogalmazni.

A közönségtől függ, hogy mikor lehet egy kicsit változtatni valamin?

Elsősorban a közönségtől és az előadás hangulatától, de mindig frissítő élmény, ha vannak új hajtások egy előadásban. Mindig ugyanazt játsszuk, mégis egy más hangsúllyal, hangerővel vagy kis szünettel változtathatunk annyit, hogy az aznapi előadás egyedi legyen, ne pedig egy reprodukció.

Kortárs szöveget vagy Shakespeare-t könnyebb tanulni?

Shakespeare-t azért könnyebb, mert nagyon sok monológ van benne. Egy két oldalas dialógust viszont nem lehet otthon, egyedül gyakorolni, és a kortárs darabokra inkább ez a jellemző. A pályám kezdetén egyszer David Mamet Amerikai bölény című darabját adtuk elő. A felkészülés alatt mindig összeültünk hárman a szereplőkkel, és eljátszottuk a darabot valakinek a lakásán, mert csak úgy mertünk kiállni a színpadra, annyira bonyolult dialógus volt a három ember között. Moliért vagy egy verses Shakespeare-t sokkal könnyebb megtanulni, hiszen a tízsoros monológot bármikor megtanulhatod, nem kell rá várnia a kollégának sem. De az az igazság, hogy a szövegtanulás mindig a legnehezebb része a színészetnek, akár kortársról, akár klasszikusról van szó. Ezen nem is nagyon szoktunk gondolkozni, hogy mennyire nehéz lesz megtanulni a szöveget. Már megtanultunk tanulni.

Színpadra állni szellemileg és fizikailag is megterhelő. Van valamilyen sport, amivel karban tartod magad?

A gyomlálás meg a fűnyírás. Ez azért is fontos, mert közben jönnek a legjobb ötleteim. Ilyenkor látszólag kikapcsol az agyam, mégis ilyenkor jövök rá sok mindenre. A sok ötlet közül persze utólag szelektálni kell, de számtalanszor előfordult, hogy kertészkedés közben oldottam meg egy-egy apróságot, vagy akkor jöttem rá, hogy csináljak meg egy jelenet.

Vidéki gyerekként szeretted meg a kertészkedést?

Régen volt egy hatalmas, 900 négyszögöles kertünk. Apám a munka mellett földet művelt, én pedig mentem vele. Rengeteget gyomláltam, és akkoriban persze gyűlöltem. Egyetlen dolog segített: akkor már sok verset ismertem, és azzal szórakoztattam magam, hogy munka közben ezeket szavaltam. Ez segített át a nehézségeken, elrepült az idő, a gyomok végül eltűntek, nekem pedig volt egy katartikus élményem, földművelés közben.

Honnan ismertél ennyi verset?

A nagyanyám tanította őket. Akkoriban nem volt se tv, se rádió, egész nap otthon voltunk. Ő vigyázott rám, ezért nem is kellett óvodába járnom. Fogékony voltam a versekre, nem volt kényszer a megtanulásuk, és sok klasszikus költőt már ekkor megismertem, például Petőfi vagy Arany műveit, később az iskolában pedig erre rakódtak rá a további nevek.

Van olyan, hogy nem jut eszedbe egy sor?

Ez szörnyű érzés! Amikor vidékre megyek egy-egy előadásra, a hosszú út alatt a kocsiban elmondom a szövegeket gyakorlásképp. Ezek hosszabb anyagok, Ady - és Radnóti versek, vagy a Szózat, és van olyan, hogy nem jut eszembe egy szó. Ilyenkor a következő parkolóban megállok, megnézem az interneten, mert csak így tudok továbbmenni. Borzalmas érzés, amikor nem jut eszedbe valami, főleg, ha előtte már százszor elmondtad a színpadon is. Talán ezért van az, hogy sok kolléga fél ettől, lámpalázasak, és hatalmas stresszként élik meg a versmondást. Bennem is van stressz, de van, aki emiatt egyszerűen képtelen kiállni a színpadra. Megértem, mert tudom, hogy ez milyen megterhelő, mekkora bátorság kell hozzá, és hogy mennyire el tud árvulni néha az ember másfél óra alatt, ha valami nem úgy sikerül, ahogy tervezte. Gyorsan össze kell szednie magát, hogy javítson, de ez is hozzátartozik a színészethez.

Egyszer meghívtak Hévízre a Jónás könyve előadással, amit már kiegészítettünk több más verssel is. Nagyon jól ment, amikor hirtelen, egy ezerszer elmondott versnél elakadtam, nem jutott eszembe két szó. Nem tudtam átugrani, mert fontos rész volt. Tudtam, hogy nem fog eszembe jutni, így nem húztam tovább a csendet, hanem elmondtam a közönségnek, hogy ez az igazi monodráma, amikor a színész a régóta szavalt versbe belesül a színpadon. Türelmet kértem, és ahogy feloldódott bennem a görcs, el is tudtam mondani az egész anyagot. A végén a feleségem hallotta, ahogy a nézők megjegyezték, hogy milyen jó, hogy legalább bevallottam, hogy nem megy. Szóval még ez is tetszik a nézőknek, hogy a színész is ember, nem pedig egy gép. Ilyenek azok a pillanatok is, amikor valaki elröhögi magát a színpadon. Ezekért nagyon hálásak a nézők, de persze nem szabad ezzel visszaélni.

Van valamilyen szociális terület, ami különösen közel áll a szívedhez?

Régebben havonta eljártam, hogy verset mondjak hajléktalan szállókon és a „Vonat” éjjeli menedékhelyen is voltam a Vágány utcában a Máltai Szeretetszolgálat szervezésében.

Milyen versekkel készültél?

Nem kerteltem vagy köntörfalaztam: ugyanazt vittem, amit más helyekre is. De egészen más hangsúlyt kapott sok mű. Abban a helyzetben más megvilágítást kapnak bizonyos sorok, bizonyos gondolatok. Mindig erre a személyességre törekszem, hogy a közönség úgy érezze, mintha én írtam volna, vagy ott születne meg helyben egy-egy szöveg, és erre szerencsére mindig nagyon érzékenyek az emberek. Ha pedig így van, akkor nincs görcs, jönnek veled, és együtt szárnyaltok az egész előadás alatt.

Hol láthat a közönség nyáron?

A Szegedi Szabadtéri Színpadon augusztusban, a Tévedések vígjátéka című darabban. Ennek ugyan tavaly volt a bemutatója, de olyan jól sikerült, hogy újra meghívták, én pedig örömmel játszom ott újra.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!