Elkezdeni élni...

2016. 11. 02.
Szerző: Vág Bernadett
A huszonötödik osztálytalálkozón tudta meg, hogy az a szeplős, szőke lány, aki a gimi utolsó két évében a padtársa volt, és akinek mindig lemásolhatta az angolját, tavasszal meghalt. Vikinek hívták őt is. Ők voltak a két Viki, a szőke Viki meg a copfos Viki.

A szőke Viki csendes csaj volt, a nagy poénokon, amiken az osztály harsányan röhögött, ő csak mosolygott, jól tanult, de nem volt stréber, sose piált az osztálykirándulásokon, de nem is köpte be a többieket. A copfos Viki bezzeg élt, fiúzott, bulizott, lógott, épp hogy átcsusszant az érettségin. A szőke Vikit felvették a jogra, a copfos Viki pedig kiment Ausztriába pincérnőnek, és egy osztrák férjjel jött vissza. A szőke Vikinek két kislánya született, a copfosnak nem lett gyereke, viszont lett sok pénze, márkás cuccai, nyitott tetős kocsija, villája a város tetején. A copfos Viki már kétszer elvált, de most újra férjhez ment, a szőke Viki csak egyszer vált el. Érdekes, hogy bár padtársak voltak, a gimiben sose beszélgettek, aztán a tizedik osztálytalálkozón valahogy megint egymás mellé ültek, és a szőke Viki elkezdett csacsogni, ahogy addig soha, mintha felhúzták volna benne a zsilipet, és csak úgy ömlött belőle az élet. Copfos Viki kicsit unatkozva hallgatta, utálta a gyerekekről áradozó történeteket, és közben azon merengett, mitől ilyen boldog ez a csaj, pedig se férje, se egy menő kéglije, jogász létére rabszolga egy cégnél, és a csizmája is hogy néz már ki.

Na, te készen állsz?

Most meg ott ült a copfos Viki a hosszú, piákkal teli asztalnál a huszonötödik évfordulón, az osztálytársak harsányan röhögtek valami régi buta sztorin, ő meg azon gondolkozott, hogy lehet negyvenkét évesen meghalni. Hirtelen szívhalál… De hogy lehet csak úgy félbehagyni mindent, és lelépni? Ott hagyni két kamasz gyereket, munkát, álmokat, reményt? Az osztálytalálkozóról hamar hazament, megfájdult a feje. Aztán hiába teltek a napok, egyre nyugtalanabbá vált. Főleg éjszaka kínlódott. Nem mert elaludni. Mintha a halál ott fetrengene a párnájára dőlve, és bamba szemmel bámulná őt. Mintha azt kérdezgetné, na, és te készen állsz? Megkaptál mindent, amire régen vágytál? Befejezted, amikbe belevágtál? Eleget éltél?

Copfos Viki, aki már rég nem hordott copfot, rémülten állapította meg, hogy hiszen még el se kezdett élni. Hogy annyi minden történt már vele, de mégis, úgy tűnt fel az addigi élete, mintha csak az előszobája volna valaminek, ami hatalmas és ragyogó és igazi, mint egy fényárban úszó bálterem, na de miféle bálterem lehet az, ahová eddig nem lépett be, aminek nem érezte az illatát, a lakomái ízét, aminek nem érinthette bársony függönyeit, milyen lehet az? Régen át akart hajózni a tengereken, de csak egyszer ülhetett fel egy kis vitorlásra. Régen gyerekeket is tervezett, aztán a rossz házasságok miatt mindig elodázta. Régen festeni akart, beiratkozni egy művésziskolába, átrendezni a felső szintet műteremnek… Mi van, ha holnap ő is meghal, ha beáll a hirtelen szívhalál, még mielőtt élni kezdett volna? És főleg, mi van, ha mégsem hal meg? Mi van, ha újabb negyvenhárom évre az előszobában reked? Van-e még elég idő élni? És mennyi idő volna elég valóban élni? Mennyi idő kell valami értelmeset csinálni, és egyáltalán, mennyi időbe telne kitalálni, hogy minek van itt értelme?

„Az emberélet útjának felén
egy nagy sötét erdőbe jutottam,
mivel az igaz utat nem lelém.
Ó szörnyű elbeszélni, mi van ottan,
s milyen e sűrű, kusza, vadvadon...”

(Dante: Isteni színjáték, részlet
Babits Mihály fordítása)

A nagy kérdések

A köznapi zsargonban kapuzárási pániknak hívják, a szakirodalom midlife (életközép) krízisnek nevezi azt az életszakaszt, amikor hirtelen ráeszmélünk, hogy talán már nincs annyi előre, mint hátra. A midlife krízis fogalma C. G. Jung svájci pszichiátertől ered, és ki-ki máskor éli át, 30 és 60 éves kora között. A krízis kiváltója, hogy ebben az életkorban elértük már, ami elvárható: van hivatásunk, családunk, egzisztenciánk, így előtérbe kerülhetnek azok a gondolatok, vágyak, melyeket addig a társadalmi, családi elvárások miatt elnyomtunk, és ezek változtatásra kényszerítenek. Felmerülnek az élet nagy kérdései, mi célból élünk, mi az élet értelme, van-e folytatása, létezik-e a transzcendens világ. Az emberek többsége különösebb megrázkódtatás nélkül átvonul ezen a szakaszon, de vannak, akiknek komoly depressziót okoz: már nem lelnek örömöt az addigi munkájukban, nincs kedvük a hobbijukhoz, semmi nem lelkesíti őket. Előfordul olyan is, hogy a midlife krízisben lévő ember hirtelen felkerekedik, hogy új tartalmat adjon az életének, lehetőleg olyasmit, amitől halála után is fennmarad a neve. Hogy új álmát valóra válthassa, akár a munkahelyén is felmond, vagy a családját is hátrahagyja. Megint mások káros függőségbe menekülnek, hogy ne kelljen szembenézniük a valósággal, inni vagy drogozni kezdenek, esetleg a szexualitás hajszolásával próbálnak „nem gondolkodni”, és igyekszenek mindenáron visszafiatalodni, ami szélsőséges megjelenést, életformát jelent. És sokan vannak olyanok is, akik az addigitól merőben eltérő filozófia és értékrendszer szerint folytatják az életüket, és azon munkálkodnak, hogy választ találjanak a lelkükben felbukkanó nagy kérdésekre.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!