Vendégségben ég és föld közt

A legtöbben csak képekről ismerjük, és félelemmel vegyes csodálattal nézzük a hóhatár fölötti kopár csúcsokat. Eszünkbe sem jut, hogy oda eljuthatunk, de még az sem, hogy oda vágyjunk. Nedeczky Júliát ez a vidék hívogatja: e világ és túlvilág határmezsgyéje, ahová 19 éves korától követi álmát. Szikla- és jégmászó versenyek után megjárta a tátrai, alpesi csúcsokat; 2001-ben részt vett a Millenniumi Mount Everest Expedíción, de legnagyobb szerelme mindig is a Himalája volt. 2003-ban Erőss Zsolt társaként teljesítette a Gasherbrum II. megmászását – amivel ő lett az első magyar „női nyolcezres”. Mégsem csak a hegyeknek él: a mászás-túravezetés mellett pszichológus és zenész.

Egy anekdota szerint az igazi hegymászó azt válaszolja, ha megkérdezik, miért mászik, hogy „mert a hegy ott van”. Magyarországon nincs ott.

Mindig nagyon vonzottak a magas hegyek, rajzolgattam is ilyeneket, a hegymászós filmek már gyerekként magukkal ragadtak. A mászás azért nem vált céllá, mert olyan elérhetetlennek tűnt. Gondoltam, vannak valahol ezek az óriási hegyek, mint a Himalája, de én újpesti lányként csak álmodozhatok róluk. Aztán 19 éves koromban találkoztam valakivel egy forgatáson, aki a kötéltechnikát kezelte; kiderült, hogy hegymászó, járt a Himalájában is. Olyan egyértelmű felismerés volt számomra, hogy mit akarok, mint egy varázsütés, megvilágosodás.  Ekkor nyílt ki a tudatom, hogy én mindig is ezt kerestem. Azt éreztem, életre szóló elköteleződésre lettem meghívva. A hegymászással robbant be az életem minden területen, akkor találtam magamra. Elég későn.

Későnek érzed, hogy 19 évesen találtál önmagadra?!

Igen, mert közgazdasági szakközépbe jártam, és körülöttem mindenki tudta, milyen karriert akar befutni, én meg csak azt tudtam, hogy gazdasággal nem akarok foglalkozni. Irtó diffúz volt, ki is vagyok. A szüleim járattak zongorázni, de inkább csak kötelességből zenéltem. Érettségi előtt abba is hagytam, és már másztam, mikor megéreztem, hogy szükségem van a zenére. A klarinét mellett döntöttem: abba tudtam belefújni a lelkem. Három évvel később az amatőr együttesemmel ugyan, de színpadon álltam. Később több ismert együttesben játszottam, főleg a klezmer, a balkáni és a magyar népzene vonzott – és vonz ma is. A pszichológiai érdeklődésem, a társas érzékenységem úgyszintén mindig megvolt, de fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. Aztán elkezdtem a pszichológia szakot, ez is a helyére került. Érdekes, hogy a mászásnak semmilyen konkrét előzménye nem volt, még csak nem is sportoltam. A családi kirándulásokat sem szerettem. A mai napig nem vonzanak a napsütötte lankák, erdők. Én ott érzem jól magam, ahol a növényzet eltűnik, kezdődik a kopárság – a felülemelkedés fizikailag és lelkileg.

A filmekhez képest milyennek találtad a valóságot?

Amikor először átéltem a fizikai viszontagságokat a hegymászásban, ami olyan izgalmas filmen, akkor úgy éreztem, én vagyok a főszereplő: hogy pont azt csinálom, amit úgy csodáltam. Mindig azt hittem, ehhez kiválasztottság kell, ott mégis nagy-nagy alázatot éreztem. Mérhetetlen boldog voltam, de a nehézségek tényleg nagyon emberpróbálóak. Nem gondoltam, hogy én hú de nagy hegymászó leszek, fogalmam sem volt, mit bírok. Mindig csak egy picit tettem magasabbra a mércét, teszteltem magam, a következő fokozat vajon megy-e. Először 4000-eset másztam, aztán cél lett a Mont Blanc, de egy célról sem tudtam előre, sikerülni fog-e… Így lépegettem a 8000-esig. Mindig kijjebb toltam a saját határaimat, miközben párbeszédet folytattam magammal: hol tartok, hol van fejlesztenivalóm.

A mászás látszólag társas műfaj, mégis nagyon magányosnak képzelem; leginkább önmagaddal vagy együtt.

Ez így van. Minden pillanatban átélem a saját tudati, fizikai korlátaimat. Éppen ezért a hegymászással olyan személyiségfejlődésen mentem keresztül, amit máshogy nem tudtam volna megszerezni. Összeszedettséget, állhatatosságot, koncentrációt tanultam, azt, hogyan kell edzéstervet, akár élettervet felépíteni. Komolyságot, érést hozott az én életembe.

A zene nem lehetett volna hasonló út?

A zenei világ is tud kemény lenni, de ott azért nincs életveszély. A hegyen egy percig sem lankadhat a figyelem. A civilizáció előtti állapotot városban nem tudod megtapasztalni, vagy hogy egyszerre köt le a létfenntartás és egy küldetés végrehajtása. De az igaz, hogy mindenkinek más az Everestje: ki-ki a maga területén tudja a saját képességeit kibontakoztatni, és azon keresztül adni másoknak. Az a fontos, hogy ezt az elhivatottságot és vonzást megtaláljuk. Nekem a hegy volt az álmom: hogy abba a misztikus világba eljussak, ahol már nincs élet, csak sziklák és hó, ahová csak látogatóként lehet belépni. Nem földi világ, de még nem is égi, a kettő közt egy sáv. Nincs elég oxigén, csak vendég lehetsz egy rövid ideig, az is csak akkor, ha alaposan felkészülsz rá.

Érdekes, hogy amit mondasz, rám pont úgy hatna, hogy ez már „tiltott világ” az élők számára.

Én éreztem a mély vonzást, sőt, olyan őszintének és szépnek tartottam az álmom, hogy tudtam: ez a feladatom. Senkinek nem akartam megfelelni vagy bizonyítani, főleg nem a szüleimmel kiszúrni, csak önmagamat megvalósítani. Mikor anno a hegymászó tanfolyamon megtudtam, hogy nem volt még magyar női 8000-es, beugrott, hogy talán ez lesz majd a dolgom. Évek múlva a 8000-es expedíción viszont úgy lekötöttek a fizikai és pszichés nehézségek, az életben maradás – mit együnk, havat olvasszunk-e, milyen idő van, hol alszunk –, hogy csak arra vágytam: sikerüljön a cél. Eszembe se jutott, hányadik leszek. Amikor ott álltunk Erőss Zsolttal a csúcson, és Zsolt azt mondta „te lettél az első magyar nő”, ez bennem is csak akkor tudatosult.

Hogy a Himalája hegycsúcsán mit élsz át, az megfogalmazható?

Eggyé válást az általad csodált isteni nagysággal, miközben te is emberibbé teszed a tájat. Irgalmatlan méreteket képzelj el, se a Tátrához, se az Alpokhoz nem foghatók. Gyalogolsz 8 órán át, és nem változik a táj, olyan jelentéktelenek a lépéseid a 8000-es birodalomban… Az a  hómennyiség, azok a hatalmas erők... Egy tábor erőt tud adni, de folyamatos talány, eléred-e a következőt: az időjárástól, az erőnlétedtől függ. Minden lépéssel szembesülsz az esendőségeddel, a csúcs alig látszik. Az oxigénhiánytól lelassulsz, elgyengülsz, ólom a lábad, rosszul vagy: fejfájás, álmosság, hasmenés, hányinger, hányás – kinél mi jön elő. És amikor mégis ott állsz a csúcson, a saját erődből, az csoda. Nem győzelem, olyan elcsigázott állapotban az ember nem győzelmet érez, hanem alázatot és hálát. De nem engedheted el magad, mert vissza is kell menni, félúton vagy.

Már 23 éve mászol. Sosem érezted, hogy az álom, ami a hegyekbe vonz, megkopik?

Nem. Akinek hegymászó lelkülete van, annak a hegyek szeretete az alap. Mászhat valaki, mert bizonyítani akar, de aki folyton visszavágyik, az tényleg a hegyek társaságát keresi. Annyi áldozatot és kényelmetlenséget viszont már nem vállalok, mint fiatalon; nem hiszem, hogy újra mennék 8000-es magasságba. Oda csak az menjen, aki azt érzi, amit akkor én: űzött vad voltam, olyan erők tomboltak bennem, mint a fiatalban, aki találkozni akar a szerelmével, és semmi más nem számít. Az áldozatok és szenvedések ennek természetes velejárói. De elmúlt belőlem ez a hajszoltság, maradt a hegyek szeretete.

Pszichológusként reflektálsz a hegymászó önmagadra?

Nagyon érdekeltek azok a kérdések, amelyeket nekem mint hegymászónak fel szoktak tenni. Ezeket megválaszolva tudom átadni a klienseimnek, amit ezen az úton tanultam. Pszichológusként kamatoztatom a hegymászás tapasztalatait, és fordítva: hegyi túravezetőként kicsit mint pszichológus is jelen vagyok, miközben segítek másoknak az álmuk megvalósulásában. Nekem is voltak kudarcaim: pl. sokáig nehezen akklimatizálódtam a magassághoz. Anno már a Mont Blanc-on szörnyű rosszul voltam, és féltem, hogy sosem jutok magasabbra. De kiderült, hogy kitolhatók a határok ebben is. Aki pedig végigcsinálta már a magashegyi mászás utolsó szakaszát, egész máshogy áll az élethez. A végső felszökés a hegyre 300 méter, de több óra, fél nap. Ha hegymászókat látsz ezen a szakaszon, mindenki áll. Nem érted, mitől jutnak fel a csúcsra. Hát, attól, hogy néha elindulnak, magukkal versengve, hány lépést tudnak megtenni. Ezt az irgalmatlan lassúságot nagyon sok életterületen tapasztalhatod. De ha egy ilyen élményhez visszanyúlhatsz, az türelemre tanít. Az emberek sokszor ott vesztik kedvüket, hogy nem néznek vissza, nem értékelik eléggé a már megtett útjukat, ezért soha nem elégedettek. Kellenek a megállások, hogy a saját fejlődésünkre visszanézzünk, és ne másokhoz hasonlítgassuk magunkat. Így sokkal örömtelibben tudunk a cél felé tekinteni.

Van még hegy-álmod, hogy hova szeretnél eljutni?

Sok ilyen hegy van. De elégedett vagyok az életemmel, nincs bennem mohóság, csak az, hogy hegyek között legyek. A párom, aki olasz, szintén hegyi ember, de sosem törekedett nagy magasságokba. A hegymászó lelkülettel együtt jár a befelé forduló hajlam, tudunk és szeretünk egyedül lenni és a civilizációból kilépni. Te is mondtad a mászás magányosságát: igen, magányos műfaj. Emellett úgy az igazi, ha társakkal élhetünk át valamit, ami kifelé megoszthatatlan. Nemrég itt járt a magashegymászás extrém változatának kimagasló figurája. Ő többször, több 8000-es hegyet mászott, csak ennek él. Anno azt hittem, én is sorba veszem majd az összes 8000-est, de a Gasherbrum II. megmászása óta ez már nem motivál: nálam az a csúcs képviseli mind a 14-et. Más feladatom is van az életben, nem szeretnék egyetlen szenvedélynek élni. Ott a zene: klarinétozom a Forgó együttesben és a Hoppál Mihály Bandben, és az emberi kapcsolatok is nagyon fontosak, időt, energiát igényelnek. Sokrétű, színes életet élek, nehéz is szervezni: túravezetés, koncert, kliens, magánélet. Nem lehet mindent 100%-osan csinálni, mert egy élet ahhoz is kevés, hogy egyvalamit 100%-osan csinálj. Elfogadtam, hogy nem létezik tökéletes – és örülök, hogy nincs már bennem a hajszolása.

2001-ben a Mount Everest expedíción meghalt egy társatok; 2013-ban Erőss Zsolt, aki mászótársad és barátod volt. A tragédiák hatottak a hegyekhez való viszonyodra?

Nem. Mindig is magas volt a félelemküszöböm, és tudtam, hogy a hegy nem mindennapi, veszélyes közeg. De ezek a drámák meghatározóak az életemben. Az Everesten a csapattal a lehető legjobban tudtuk egymást támogatni a sokk feldolgozásában, osztoztunk a fájdalmunkon, ami ott helyben óriási segítő erőt jelentett. Erőss Zsolt eltűnését viszont a mai napig nem dolgoztam föl. Egy gyászévtized is kell talán. Sok éven át együtt haladt az utunk: egy ideig párként, majd barátokként folytattuk a közös pályát. Nagyon mély fájdalmat érzek miatta – még ha a hívő felem el is fogadja, ami történt. Én annyira csak benne gondolkodtam 8000-es társként, hogy nem tudom, kivel mennék ilyen expedícióra, ha még mennék, kivel érezném azt a bizalmat és összehangoltságot. Tehát a magashegyi hozzáállásom ennyiben változott, de a hegyek szeretete semmit. Sokat dolgozom hegyi túravezetőként, 3-6 ezer méter magas hegyekben. Talán ezért sem éhezem meg annyira a 8000-esekre.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!