Falusi Mariann: „Nem vágyom arra, hogy mások ítéljenek meg”

Már gyerekként kiderült, hogy tehetséges a zenében, de az igazi sikerekig még el kellett telnie néhány évnek. Az ország egyik legsikeresebb duójával vált ismertté, majd később hangi adottságainak köszönhetően a zene legnagyobb mestereivel is együtt dolgozhatott. Falusi Mariannal 2016 októberében beszélgettünk a múltról, a jövőről, és hogy miért nem tudja elképzelni az életét állatok nélkül.

Vidéki lány vagy, az állatszeretetedet is onnan hoztad magaddal?

Véletlenül születtem Barcson, mivel édesapámat épp akkor helyezték át a lovászi olajmezőkre vezető mérnökként, édesanyám pedig természetesen ment vele. Aztán másodikos koromban felköltöztünk Pestre, imádtam azt is, a Füvészkertbe jártunk játszani... De nagyon fontos maradt számomra, hogy hol születtem, mert egy igazi parasztlány vagyok: imádom a földet, a növényeket, a vizeket. Egész életemben az nyugtatott meg leginkább, ha elmerülhettem a vízben. Gyakran búvárkodom is, mert csodálatos a vízi világ, órákon át képes vagyok a víz alatt szemlélődni. Mivel szeretem a természetet, nem okoz gondot az sem, hogy megfogjak bármilyen állatot, rovart – igaz, a kígyóféléktől egy kicsit tartok, de még ezt is le tudom küzdeni. Nyaranta nagymamám balatoni házában rengeteg jószággal találkoztam, és az állatszeretet Pesten sem szakadt meg. Igazi Gerald Durell voltam, szinte minden állatot „kipróbáltam”: voltak halaim, madaraim, tengerimalacom, egyedül a kutyatartást nem engedték meg.

Aztán mégis lettek kutyáid...

Az első kutyám, Zoli, 26 éves koromban került hozzám. Borzasztó állapotban volt, tele bolhákkal és fertőzésekkel, nem is jósoltak neki nagy jövőt. Úgy döntöttem, hogy befogadom. Amikor hazaértünk, lekuporodott a lábtörlőre, én pedig azt gondoltam, ott majd elalszik – tíz perc múlva már az ágyamban volt, és ott is maradt 15 évig. Nagy szabadságot adok az állataimnak, nálam mindegyik azt csinál, amit akar. A második kutyámat, Petit azért is szeretem annyira, mert terrier, ebből következően egy önálló, tudatos fajta. Komoly egyénisége van, és én ezt szeretem, nem azt, ha egy kutya szolgalelkű.

Említetted, hogy a beszélgetés után egy süniért indulsz...

Ez egy kölyöksün, barátaim találták, eltűnt az anyja, de egyedül még nem jut élelemhez. Felnevelem, aztán szabadon engedem. Egyébként lakott már nálam sün máskor is. Egyszer késő ősszel beesett a kertembe egy, és mivel már nagyon hideg volt, nem volt szívem kirakni, végül 6 évig nálam is maradt. Aztán az állatorvosunkhoz bekerült egy beteg sün, őt is ápoltam 2-3 évig, aztán szabadon engedtem. Mindig segítek az állatokon, főleg, ha sérültek. Hiszen ki törődik az állatokkal, ha mi nem?

És hogy jött az életedbe a zene? Volt muzsikus a családban?

Á, nálunk senki nem foglalkozott zenével. Amíg vidéken éltünk, ez szóba se jött, de amikor felköltöztünk Pestre, édesanyámnak fontos volt, hogy jó iskolába járjak. A Práter utcai suliba kerültem, ami történetesen zenetagozatos volt. Nagyon hálás vagyok Lászik Mária tanárnőnek, mert ő jött rá, hogy muzikális vagyok, és nagy szerencsémre így volt ezzel az egész osztály is, gyakorlatilag egy kórus voltunk, még rádiófelvétel is készült velünk. Elkezdtem furulyázni, rengeteget énekeltünk, és megtetszett az egész. Egyre jobban ment, de azt hittem, ez a normális, ezt mindenki meg tudja csinálni. Csak sokkal később, már felnőttkoromban jöttem rá, hogy ez valami több, amikor olyan mesterekkel dolgozhattam együtt, mint például Presser Gábor.

Érdekes, hogy a ritka hangi adottságaid mellett mégis egy olyan zenekarral váltál híressé, ahol pont ezt a tudást nem tudtad igazán megmutatni.

Mert az nem erről szólt. De emellett sok minden mást csináltam és csinálok most is, amiben megmutathatom a hangomat. Én ezt soha nem vertem nagydobra, mert nem szeretem magam dicsérni. Felajánlották többször is, hogy csináljak nagylemezt, segítenek, de miért is csináltam volna? Azóta már rájöttem, hogy bár a világ már sokat változott, de csak egyetlen dolog számít: hogy hogy van egy adott dolog pozícionálva. Nekünk hatalmas szerencsénk volt, hogy abban a korban éltünk, mert egyértelmű volt, hogy hol van a helyünk. Ha kimondod azt, hogy Pa-Dö-Dő, a mai napig emlékeznek rá az emberek. Soha nem csináltunk az aktuális divatnak megfelelő lemezeket, nem kísérleteztünk más stílusokkal, mindig pontosan azt kapta a közönség, amit megszokott. Harminc felett van az albumaink száma, minden évben csinálunk egy nagy bulit a rajongóinknak, akik közül sokan a turnékon is velünk tartanak. Szerintem ez egy fantasztikus dolog. Nem éreztem szükségét az önálló lemeznek, mert az csak hígította és eltolta volna az egészet valami más felé.

Igen, de ha megkérdezem az utca emberét arról, hogy ki a tíz legjobb hangú énekesnő Magyarországon, nem biztos, hogy eszükbe jut a „Padödős lány”, pedig....

Ezzel nincs semmi baj. Soha nem vágytam arra, hogy mások ítéljenek meg. Az a fontos, hogy én tudom, hol a helyem, mi az, amit tudok, és az nekem mennyire elég. Nem lehet megfelelni mindenkinek, és nem lehet magunkat megerőszakolni és elvárni, hogy mindenki ismerjen. Hálás vagyok érte a sorsnak, hogy nekünk megadatott az az élmény, hogy egy kétórás koncert után még két és fél órán át dedikáltunk. Húsz évig folyamatosan turnéztunk, a mai napig fellépünk, és olyat alkottunk, ami felismerhető és egyedi. Szóval úgy érzem, most már hátradőlhetek, és azt mondhatom, hogy itt van valami, amit én csináltam, és nincs bennem kényszer, hogy újra és újra megmutassam magam.

Ugyanakkor csodálatos önálló esteket csinálsz, nagyon mély és komoly témákban.

Szerencsére most már megengedhetem magamnak, hogy ne az motiváljon, hogy minél többen megismerjenek, hanem azt csinálhassam, ami jólesik. Az utóbbi időben sok helyen léptem fel vendégként, turnéztam Presser Gáborral, Horgas Eszterrel, a Kiscsillaggal, szóval sokan szeretnek és meghívnak. De most eljött az idő, hogy egy újabb önálló dolgot találjak ki, hogy a saját mondanivalómat prezentáljam.

A legenda szerint Lang Györgyit és téged Presser Gábor mutatott be egymásnak a Rémségek kicsiny boltja című musical próbáin. Szerinted mitől lett annyira sikeres a duótok?

Szerintem akkor ott mindenkinek nagyon megtetszett, ahogy együtt szerepeltünk. Utána el is hívtak minket nyári színházakba játszani, és olyan nagy nevekkel léphettünk színpadra, mint Kulka János vagy Kishonti Ildikó. Mi akkor különlegesnek számítottunk, előfordult az is, hogy egy darabba csak nekünk írtak két dalt. Az emberek szeretnek nevetni, ezért tetszettünk nekik. Ráadásul Györgyi a színházi világból jött, nagyon sok embert ismert, és egyszerűen mindenki rájött, hogy ezt a két duci formát érdemes használni.

A hangi adottságok tekintetében te voltál erősebb, neki pedig nagyobb színpadi gyakorlata volt. A darabokban kiegészítettétek egymást?

Pontosan ez történt, a Rémségek kicsiny boltjában abszolút egymásra támaszkodtunk. Megvolt rá az esély, hogy rivalizálni kezdünk, de szerintem sokkal intelligensebb megoldás volt, hogy e helyett inkább egymást segítettük. Aztán erre később szükségünk is volt, ahogy egyre több új feladat jött velünk szembe.

Azért az ritka, hogy egy duó tagjai nem vesznek össze egy életre...

Nagyjából egyformán gondolkozunk a világról, ez nagyon sokat segít. Györgyi a hirtelenebb, én a diplomatikusabb, aki elsimítja a dolgokat. De szerencsére mindketten gyorsan túl szoktunk lendülni a problémákon.

Imádsz utazni, bár ez egy kicsit ellentmond az állatszeretetnek, hiszen ilyenkor nem viheted őket magaddal.

Ha elutazom, az állataim barátoknál vagy édesanyámnál vannak, szóval mindig van, aki vigyáz rájuk. Az utazás azért nagyon fontos számomra, mert csak ebben tudok feloldódni. Amikor egy hónap után hazajövök valahonnan, még a riasztó kódját is elfelejtem, annyira kisöpör az agyamból mindent az élmény. Általában távol-keleti helyszíneket választok az európai nagyvárosok helyett.

Soha nem fordult meg a fejedben, hogy külföldön élj?

Nem érzem szükségét, mert nagyon jól érzem magam itt. Azt szoktam mondani viccesen, hogy ha majd megöregszem – mondjuk jövőre – akkor kimegyek Bangkokba, napközben a parton napozom, esténként pedig majd énekelek. Valószínűleg bárhol jól meglennék, de nincs miért elmennem. Itt van édesanyám és Györgyi, akikért felelősséggel tartozom, és az összes barátom is, akikkel szeretek megosztani bizonyos dolgokat, együtt nevetni, beszélgetni, lenni. Miért mennék el?

Azt olvasni rólad, hogy kipróbáltál már szinte minden fogyókúrát...

Amíg valóban azt fogyasztottam, amit előírtak, fogytam is, de ezt nagyon nehéz betartani ennyi munka mellett. Rapszodikusan dolgozom, és amikor beindul a mókuskerék nincs idő magamra, és azt eszem, amitől hirtelen energiát nyerhetek, tehát szénhidrátot, az pedig hizlal. Most elkezdtem paleózni, amitől majd biztos fogyok jónéhány kilót, és igyekszem sok vizet inni, de nálam folyamatos a jojó effektus. Vannak periódusaim, amikor érzem, hogy jólesik fogyni, de folyamatosan nem tudok erre odafigyelni. Alkatilag ilyen vagyok, elfogadtam magam. Nem is vagyok hajlandó nagymértékben megváltoztatni az életemet azért, hogy azt hazudhassam a világnak, mennyire egészségesen élek.

Új lemezt készítesz Presser Gáborral. Mesélj erről egy kicsit, mikorra készül el?

Évek óta készül, nem siettük el, mert nem kényszerből, hanem örömből csináljuk. Egy lemezt általában sávonként vesznek fel, tehát külön a hangszereket és az éneket. Mi viszont egyszerűen csak beülünk Pici bácsi zeneszobájába, ő zongorázik, én pedig énekelek, és mindent egyszerre rögzítünk. Ha valamelyikünk elront valamit, újrakezdjük. Ez a módszer elég ritka, és kockázatos, mert nincs mód a javításra, nem lehet a hangokat utólag szétválasztani. Persze van olyan dal is, amit elénekeltünk negyvenszer, de végül a harmadik verzióját tartjuk meg. Idő-, szeretet-, és türelemigényes munka ez. Csak néhány példányban fog megjelenni, ezeket majd elszórom egy-két helyen, hiszen már nem érdemes albumot kiadni. De nem is baj, hogy nem terjesztjük nagy számban, ez egyszerűen egy lenyomat, nekünk.

Izgalmas történelmi korszakban kezdődött a pályátok. Mennyire találjátok ma a helyeteket?

Végignéztem az idei Sziget-fellépők listáját, és megdöbbentem, hogy összesen három külföldi zenekart és négy magyart ismerek róla, senki mást. Mi a zenei életnek abban a leszálló ágában kezdtünk, amikor feltűntek a fiúcsapatok és a másolt kazetták. Ráadásul a lánycsapatokat mindig nehezebben lehet eladni. Egy szexi nő is csak néhány évig piacképes, aztán eltűnik. Egy csapatnak következetesen kell dolgozni, ráadásul mi magunk köré gyűjtöttünk egy tánckart és egy zenekart is. Ma már biztos nem lehetne megcsinálni ebben a formában, de akkor hatalmas élmény volt. Sajnos a szervezők egy-egy eseményre már nem hívhatnak meg akármilyen művészt, a politika már ebbe is beleszólt. Múltkor visszautasítottak egy vidéki városban, mondván a magamfajták ott nem léphetnek fel. Ez csak azért furcsa, mert nem politizálok, a véleményemet soha nem a színpadon mondom el, tehát ez a rettegés amatőr és szánalmas dolog. Persze olyat is megtapasztaltunk már, hogy valaki kiáll értünk, de nyilván egyszerűbb azt mondani, hogy akkor inkább hívunk egy fiatal énekest.

Mi a helyzet a színházzal?

Sokszor játszottam különböző produkciókban vidéken és Pesten egyaránt. A Centrál Színházban nemrég vették le a műsorról a Chicago című darabot, amiben két és fél évig szerepeltem és imádtam. Az amerikai komédia, az Operettszínház előadása, viszont most is fut, ezt is szeretem, mert egy kicsit jazzes darab.

Miért éppen a jazz mozgat meg leginkább?

Nincs hozzá sok közöm, de a jazz a szabadságot jelenti, amikor azt csinálsz, amit akarsz. Hála istennek már abban az életszakaszban vagyok, amikor úgy érzem, hogy zeneileg azt csinálhatok, amit akarok. Örülök, hogy próbálkozhatok bármivel, Gangxta Zoleen és a magyar népzenén át a kortársakig bármi belefér és működik, nekem pedig jólesik csinálni.

Van még olyasmi, amit szeretnél kipróbálni – például operát énekelni?

Énekeltem már kortárs operát, ami érdekes, és komoly feladat volt. Nagy drámai szerepeket viszont nem tudnék elénekelni, mert nem olyan a hangom, és meg is őrülnék a hosszú áriáktól. Volt két önálló estem a Müpában, olyan vendégekkel és zenészekkel, mint Presser Gábor, Sárik Péter, Kámán Péter, Szirtes Edina Mókus. Teltház volt, a végén őrjöngött a közönség. Most a Somnakaj című roma musicalben énekelem Szakcsi Lakatos Béla egyik számát, ezzel a produkcióval több országba is utazunk, mert nagyon tetszik a külföldieknek. Minden évben vannak nagykoncertek, szóval inkább az a kérdés, mit nem csináltam még? Már nem futok semmi után, nincs bennem semmilyen kényszer.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!