Csukás István: „Ne tessék kidobni a régi könyveket!”

Szerző: Kalmár András
Gombóc Artúr, Süsü, A nagy Ho-ho-ho-horgász, Pom Pom... Csak néhány név, amiket a legkisebbek is ismernek, és amik nélkül egy gyerek sem nőhet fel. A mesék alkotója már egészen fiatalon is írt, egy ideig a zenével is kísérletezett, de szerencsére megmaradt az irodalom mellett. Csukás Istvánnal 2017 januárjában beszélgettünk művészetről, gyerekirodalomról, és hogy miért jó, ha a gyerekek régi könyveket is olvasnak.

Ír még verseket?

A közelmúltban jelent meg egy nagyon szép és érdekes verseskötetem, amolyan válogatásféle. Nem hagytam abba a versírást, bár kevésbé vagyok ismert költőként. Nincs ebben semmi különös, egyszerű a magyarázata: egy verseskönyv 2-3 ezer példányban szokott megjelenni, egy mesekönyv pedig – főleg ha tévéfilm is készül belőle – gyakran milliós példányszámban. Ugyanazt az idegpályát használom, amikor verset írok, sőt, a hosszú évek során rájöttem, hogy a jó mese tulajdonképpen olyan, mint a jó vers: egy kicsit elemelkedik a földtől. Valójában nincs műfaji különbség a kettő között. Azt szoktam mondani összegzésként, hogy úgy érzem, két szárnyam van: az egyik a vers, a másik a mese, és ezekkel szépen repülök.

Igaz, hogy fiatalon bérverseket is írt?

Igen. Az egész versírás kamaszkoromban kezdődött, ahogy másnál is. Azt szoktam mondani, hogy gimnazista korában mindenki versel, csak van, aki kinövi. Én nem nőttem ki, hanem folytattam. Sokféle magyarázat van rá, hogy miért lesz az ember ilyen vagy olyan művész, én például sok-sok évig hegedűművésznek készültem, és ezt nagyon komolyan vettem. Talán az a megfejtés – bár nem biztos, hogy meg kell fejteni –, hogy amióta megtanultam, mindig nagyon szerettem olvasni, hatalmas érzelmek és élmények fűznek a betűkhöz. Minden gyerekben legalább két-három, vagy még több képesség van, csak sajnos nem mindig hozzák ki belőlük. Úgy érzem, hogy nagyon sok tehetség elvész a rossz körülmények és az oda nem figyelés miatt. Bennem legalább két képesség volt, az egyik a zene, a másik, mint kiderült, a költészet meg az írás. Szerencsés vagyok, hogy mindkettőt elkezdtem kiélni, és a versírást a mai napig űzhetem. De visszatérve a kérdésre: már diákkoromban elég jól ment a versírás, és voltak, akik megkértek rá, hogy helyettük, a nevükben írjak szerelmes verset.

Annak ellenére, hogy nem lett muzsikus, tudta kamatoztatni a zenei tanulmányait?

Persze. A zeneiskola, ahová jártam, nagyon jó iskola volt, igazi művészképző. Egy csomó olyan dolgot tanultam meg, ami nagyon fontos volt később a magán- és a művészi életemben is. Például megtanultam a kiállás bátorságát, amikor pár éves tanulás után az ember egy szál hegedűvel kimegy a színpadra – azt azért meg kell tanulni. Azt is megtanultam, hogy a zene nagyon nagy fegyelmet igényel. Furcsa ellentmondás van ebben, hiszen a muzsika egy szabadon csapongó valami, ugyanakkor nincs fegyelmezettebb, szigorúbb dolog a világon, mint a zene. Gondoljunk bele: köti a ritmus, ha zenekari vagy kórusműről van szó, akkor a szólamok, tehát szó sincs arról, hogy csaponghatna az ember. Amikor még énekkarban énekeltem – később kamarazenekarunk is volt –, bizony nagyon be kellett tartani mindent, figyelni kellett mindenre. Ennek is nagyon nagy hasznát vettem. A művészekre azt szokták mondani, hogy szétszórtak. Ez nem igaz, nagyon nagy fegyelem kell az alkotáshoz, erre is hamar rá kellett jönnöm. Belső fegyelem, és mesterségbeli, fogalmazásbeli fegyelem is kell, amikor az ember leül a papír fölé az asztalhoz.

Mindegy, hogy gyerekeknek vagy felnőtteknek ír?

Nem ez a kérdés. Weöres Sándornál sem igazán lehet megmondani, hogy melyek azok a versek, amiket gyerekeknek szánt, és melyeket felnőtteknek. Ugyanaz a minőség, ugyanaz a hőfok. De a lényeg az – és ezt nagyon szigorúan akarom megfogalmazni és fogalmaztam meg mindig –, hogy a gyerekirodalom, a gyerekeknek szóló művészet azonos értékű a felnőtteknek szóló művészettel. Bizonyításképp el lehet mondani, hogy a magyar gyerekirodalom többek közt azért olyan csodálatos, mert Vörösmartytól kezdve Petőfi Sándor, Arany János, Móricz Zsigmond, Móra Ferenc, Tersánszky Józsi Jenő és minden igazán nagy és tehetséges író, költő írt a gyerekeknek. Éppen ezért nagyon magas a színvonal. Amikor fiatalkoromban először a kezembe került Móricz Zsigmondnak, ennek a nagy és tragikus hangvételű írónak a Volt egy török, Mehemedkezdetű gyerekverse, akkor egyrészt elámultam, másrészt valamit megéreztem, amit azóta is hirdetek. Hogy ez igenis azonos értékű. Ezt azért kell százszor elmondani, mert a szakma szemében ez nem így van. Persze a szakma véleménye nem érdekli a gyerekeket, ők csak olvasnak, és élvezik. De mégis fontos ezt kiemelni, vagy legalább a helyére tenni. Mégpedig azért, mert igazán jó írókat csak akkor lehetne erre a területre toborozni, ha a szerkesztők valamit megcsillogtatnának előttük. Előttem is megcsillogtatták, hogy az adott helyre nagyon nagy írók írtak, nem egy másodrendű dolog ott publikálni. A magyar gyerekek járnak a legjobban, ha igazán tehetséges művészek írnak nekik.

Mennyire ismeri a kortárs magyar gyerekirodalmat?

Elég jól, két okból is. Az egyik az, hogy ami a kezembe kerül, abba belenézek, a másik pedig, hogy évek óta többen folyamodnak hozzám ajánlásért, és örömmel teljesítem, ha valaki egy kicsit is tehetséges. Ezért sok kéziratot olvasok. Örömmel tölt el az is, hogy a tehetségesebb fiatalok is kedvet kaptak a gyerekirodalomhoz. Én ahol csak lehet, biztatom őket – engem is úgy biztattak. Kormos Istvánnak volt egy nagy mondása: a dilettánsokat csak a tehetséges emberekkel lehet kiszorítani.

Nagyon gyakran találkozik a gyerekekkel, ilyenkor órákig dedikál. Nem fárasztóak ezek a közönségtalálkozók?

Fárasztóak, de nagyon élvezem őket. Egyrészt nekem is felüdülés az, ha egy kicsit rá tudok hangolódni a gyerekek kedélyére, vidámságára, érdeklődésére, ez engem is fellazít. Másrészt nagyon óvatosan, de figyelem őket, a mozgásukat, a gesztusokat és a beszédjüket, a szavaikat. Ezért is erőltetem mindig egy kicsit, hogy ne csak a moderátor, de ők is kérdezzenek. Hallani akarom a hangjukat, ahogy beszélnek, a szavakat, amiket használnak. Hatéves koráig minden gyerek zseni, sőt, nyelvalkotó zseni is egyben. A gyerek még szabadon bánik a magyar nyelvvel, kettévágja a szavakat, kifordítja, befordítja, összeragasztja, és néha fantasztikus dolgokra lehet rábukkanni. Ezeket megjegyzem és rögtön bele is írom a könyveimbe.

Mondana egy példát?

„Bagoly mondja bögölynek, hülye bögöly, dögölj meg”. Ez ugye egy zseniális rím, a tartalomról nem is beszélve. Hál’ Istennek az ilyen vers csinálása gyerekeknél még működik. Nem akarok senkit figyelmeztetni, de oda kéne figyelni, hogy az ilyesmiket ne nyesegessük le túlságosan. Mi felnőttek – bár én nem – sajnos úgy tekintjük, hogy ezek vadhajtások. Szó sincs róla! Sokkal óvatosabban kellene ezekkel bánni, mert úgyis elpusztulnak maguktól, szűkül az ember agya. Mire eléri a 20, 30, 40 évet, teljesen be fog szűkülni. A felnőttek agya a gyerekekéhez képest katasztrofális – az enyém is.

Mások a mai gyerekek?

A gyerek az természetesen örök, hiszen az ember se változott lényegileg, amióta létezik. Apróságokban változik, mint ahogy a világ is változik körülötte. Ha a mesére vagy meseirodalomra gondolunk, akkor a felállás is örök: van a gyerek, aki kíváncsi, aki meg akarja ismerni és hódítani a világot. Ez a gyerek legnagyobb és legszebb feladata, hiszen így válik birtokává a világ és az élet. Ebben segít a mese. A felállásnak az a része a meséé, hogy segítse a gyereket megismerni, megtanulni a világot, önmagát megtalálni a világban, szavakat adni a gondolataihoz, gondolatokat a szavaihoz, és így tovább. Ebben nincs igazán változás, és nem is kell ezt erőltetni. Amiben változás van, azt pedig könnyű és élvezetes figyelni. A szavaknál természetesen ez előfordul, új szavak születnek, bár el is hervadnak, szóhasználatok is születnek, de azok is elhervadnak gyakran. Azzal a vitával kapcsolatban, ami mindig felmerül e mögött a kérdés mögött, hogy mi legyen a régi könyvekkel, arról az a véleményem, hogy ne tessék kidobni a régi könyveket. A gyerekeket kéne megtanítani a régi szavakra. Olvasni többek között azért jó és azért kell, mert annál sokkal több szó van, mint amit a hétköznapi életben használunk. Nem használunk többet ötszáz-hatszáznál, még annyit se. De ennél sokkal több szavunk van, több a lakosság számánál is, tízmillió felettire lehet becsülni. Ezeket a szavakat csak úgy lehet megismerni, ha olvas az ember. Én mindig erre biztatok mindenkit: népmeséket tessék olvasni, lehetőleg nem átdolgozva. Meséket, írásokat, regényeket kell olvasni. Azért beszélek erről ilyen hévvel, mert nagyon helytelennek tartom, hogy ki akarják húzni, vagy át akarják írni Mikszáth vagy Gárdonyi Géza szavait. Tessék a régi szavakat megtanulni! Amúgy a szavakkal is csínján kell bánni. Én is követem az új szavakat, figyelem a születésüket, még az ún. szlenget is. Ez is egy érdekes terület. A gyerekeknek van egy saját nyelvük is, tehát van egy rétegnyelv, egy titkos nyelv, amit ők használnak. Vannak szavak, amiket csak ők értenek, vagy esetleg csak egyes generációk. Ezt is érdemes figyelni, de makacsul nem érdemes az új szavakra építeni valamit, mert ezek egy év múlva már teljesen érthetetlenek lesznek, eltűnnek. De hogy a kérdésre is válaszoljak, a gyerek kíváncsisága nem változik, és azt ki kell elégíteni, ez a lényeg.

Milyen volt az Ön gyerekkora? Például milyenek voltak a családi ünnepek?

Ezeket mindig megtartottuk, ebbe beletartoztak a névnapok, születésnapok, természetesen a húsvét és a karácsony, és a többi közös ünnep is. Ezek gyerekkorom nagy élményei és emlékei, mert egy-egy ünnep ürügy és alkalom volt arra, hogy összegyűljön a szűkebb és a tágabb család is, ami elég népes volt. Mi csak ketten voltunk az öcsémmel, de édesapámnak sok testvére volt, így engem rengeteg unokatestvér, nagybácsi és nagynéni vett körül. Egy István napot vagy a karácsonyt gyakran összekötötték egy disznótorral – mondhatom, hogy ez szinte népünnepély volt. Anyám tortákat és süteményeket sütött, főzött, és igen nagy társaság ülte körbe az asztalt. Mi gyerekek is ott ültünk, aztán később az asztal alatt, nagyon élveztük, és azt hiszem, értettük is a dolog ünnepélyességét, tehát hogy ezek az alkalmak különböznek a hétköznapoktól, hogy ezek kiemelt napok.

Az édesapja mivel foglalkozott?

Kovács volt, ami azt jelentette, hogy mindenki ismerte őt, ezért nemcsak a rokonok köszöntötték föl például István napkor, hanem a barátok és az ismerősök is. Ez akkoriban még egy nagyon fontos foglalkozásnak számított, a műhelyében mindenki megfordult.

Szeretett ott lenni?

Meghatározó gyerekkori élményem, és a sors ajándékának tartom. A kovácsműhely akkor is, de főleg utólag visszanézve egy misztikus hely. Ég a tűz, lágyul a vas, szikrák repkednek, és a kovács meg a segédjei, akár a régi istenek, alakítják a fémet. Ez a látvány, és a csengés, ami a munkát kísérte, nagyon megfogott.

És közben ott van a ritmus is…

Így van, sőt, máig pontosan emlékszem rá, hogy apám milyen ritmust kopogtatott az üllő mellé, hogy a segédje mikor csapjon le a nagykalapáccsal a vasra. Ha úgy tetszik, ez egy zenei élmény volt.

Mit gondol, segített ez abban, hogy később költő lett?

Igen, maga a tűz látványa, a mesterek látványa, a vas alakítása mind segített. A kovácsműhely tulajdonképpen egy kaszinó is volt, odajártak az emberek beszélgetni. Akkor még megvolt a felnőttekben az a jó szokás, hogy a gyerekeket nem zavarták el, sőt, közöttük ülhettünk, és hallgattuk a beszédüket. Én még hallottam élő mesét, mindig volt egy-egy ember, akinek volt ilyen hajlama és tehetsége, és katonatörténeteket, anekdotákat tudott mondani. A szavakat, kifejezéseket, mesei fordulatokat ott tanultam. Nagyon nagy hatással volt rám.

Az állatok szeretete is otthonról jött?

Gyerekként rengeteg ajándékot kaptam az élettől, ilyen ajándék volt az is, hogy együtt éltünk és lélegeztünk a természettel, ami azt jelentette, hogy ismertük a háziállatokat, a madarakat, a növényeket. De az állatoknál az igazán nagy élmény az volt, hogy azon kívül, hogy simogattuk és közel voltunk hozzájuk, láttuk a születésüket és a halálukat is. Ezt nem lehet mással pótolni egy gyerek számára, ezt nem lehet tanítani, élményként kell megélni, hogy milyen, amikor egy csibe vagy egy kismalac megszületik. Máig közeli a viszonyom a természettel.

Szerencsére egyre többen érik meg a nyolcvan éves kort. Mit tanácsol a korosztályának?

A kiegyensúlyozott élet nagyon sokat számít, és ennek elérése nemcsak a testünktől függ, bár az is nagyban hozzájárul, de leginkább a lelki kondícióinkon áll. Ahogy a testünket ápoljuk, tornáztatjuk és foglalkozunk vele, azt tanácsolom, hogy tessék a kedélyünket, a lelkünket is tornáztatni. Akkor talán sikerül egy kis időt nyerni.

...és mit üzen a gyerekeknek?

A gyerekeknek azt üzenem – bár nekik nem kell üzenni –, hogy ameddig lehet, maradjanak gyerekek, tehát boldogok, élénkek, vidámak, érdeklődők. Éljék a gyerekkorukat, mert ennél csodálatosabb életkoruk – én most már tudom – nem lesz soha. Ez a legszebb életszakasz, tehát tessék ezt még álmukban is felhabzsolni. És akkor talán marad bennük annyi élmény és életöröm, ami kitart életük végéig.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!