Kecskés Karina: „Engem a hátba szúrások megviselnek”

2017. 03. 20.
Szerző: Kalmár András
Számtalan filmben és színdarabban csodálhatjuk meg színésznőként, azt viszont kevesen tudják, hogy van egy másik élete is: nyaranta mesetábort szervez félárva gyerekeknek Csángóföldön. A Szimpatika magazin februári számában beszélgettünk vele.

Fotó: Lugosi Péter

Már gyerekként is színésznek készültél?

Általános iskolás koromban elkezdtek érdekelni a versek és az irodalom, illetve a szöveg mögötti lelkiállapot. Iskolai szavalóversenyekre jártam – gyakran nyertem is – otthon pedig édesapámmal verseket hallgattunk Latinovits-kazettákról. A gimnáziumban is az irodalom állt közelebb hozzám, mint a reáltárgyak... Aztán egy osztálytársnőmmel jelentkeztünk Földessy Margit tanodájába. Ő egy fogalom, generációkon átívelő szellemi közösségeket hoz létre, rengeteg színész, újságíró járt hozzá. Amit Margit tud, az egyedülálló, senki nem képes őt utánozni. Rengeteget tanultam tőle, és pár éve az a megtiszteltetés ért, hogy taníthattam is a csoportjaiban. Ez hatalmas élmény volt.

Mi történt a gimnázium után?

Megpróbálkoztam a Színművészetivel, bár édesapám nagyon ellenezte, amikor megtudta, szinte kitagadott a családból. De engem nem lehetett eltántorítani, elsőre fel is vettek, Zsámbéki Gábor és Asher Tamás osztályába kerültem. Én voltam a legfiatalabb, egy naiv, világra rácsodálkozó, buta kislány. Fogalmam sem volt semmiről, a színházról sem. Aztán forgathattam Böszörményi Zsuzsa Vörös Colibri című filmjében, bekerültem a vérkeringésbe, a színházi élet pörgős részét is felfedeztem, és ez nagyon izgalmas volt. Egyébként is szeretek sok életet megélni, és a szerepeknek köszönhetően egyik nap királylány lehetek, másnap pedig takarítónő. De azért a főiskolán sok megdöbbentő dologgal szembesültem, és megtapasztalhattam, hogy ez a szakma nem habos torta, hanem egy nagyon kemény világ.

Kiábrándultál?

Nem, inkább csak meglepődtem. Aztán elkezdtem forgatni, rengeteg tévéjátékban és filmben kaptam szerepet, szóval nagyon jól indult a szakmai karrierem. Zsámbéki Gábor azt javasolta, menjek le a kaposvári színházba – de én pesti lány vagyok, itt van a családom és a barátaim, itt akartam maradni és ez a döntés hatással volt a pályámra. Az Új Színházhoz kerültem, ahol nagyon jól éreztem magam, nagyon jó darabokban játszottam, remek rendezőkkel, pl. Halász Péterrel és Ács Jánossal dolgozhattam együtt. Hatalmas élmény volt számomra, hogy megismerhettem Jiří Menzelt, nagyon jóban is lettünk, még a Filmszemlére is én vittem a Trabantommal. Viszont harmincévesen úgy döntöttem, hogy családot szeretnék. Megszületett a kislányom, Jadviga, én pedig egy egészen új világba cseppentem. Fantasztikus volt ráébredni arra, hogy nem felejtettem el azt a gyermeki nyelvet, amire a legtöbb felnőtt már nem emlékszik. Azóta, az elmúlt tíz évben a gyerekek és a család volt az első helyen. Most kezdem el érezni, hogy vágyom színházi, filmes, tévés munkákra, hogy visszatérjek a szakmai vérkeringésbe.

A férjed szemészorvos... Hogyan találkoztatok?

Nem vagyunk házasok, bár három gyereket nevelünk. Egy közös barátunk, Müller Péter Sziámi mutatott be minket egymásnak. Pétert a Baltazár Színházban ismertem meg, Elek Dóra, a színház alapítója kért fel minket, hogy játsszunk Péterrel a Kőválasz című előadásában. Dórát kislány korom óta ismerem, és bár az útjaink teljesen másfelé vezettek, mégis követtük egymás sorsát, és nagy örömömre együtt is dolgozunk.

Később ugyanabban a házban laktam, mint Péter, hozzá jött látogatóba a gyermekeim apja. Péter megemlítette, hogy lakik itt egy kedves lány az elsőn, ugorjunk be hozzá. Nálam akkor épp nagy társaság volt, Péter pedig úgy mutatott be, hogy most érkeztem meg Bulgáriából – valóban nem sokkal azelőtt fejeztem be egy munkát Szófiában. A párom később elmesélte, hogy ebből az információból és a Karina névből először arra következtetett, hogy bolgár vagyok, és fogalma sem volt róla, hogy közöm van a színházhoz. Aztán elkezdtünk randevúzgatni. Elhivatott ember, szemészorvos, imádja a hivatását, és van egy missziója: tizenöt éve járja profi orvosokból álló önkéntes csapatával a mélyszegénységben élő falvakat. A bőrgyógyásztól kezdve a gyerekorvoson át a kardiológusig számos szakember tagja a teamnek, velük járja a Kárpát-medencét, sokszor hosszú időn át nem látom. Egyébként az ő hatására kezdtem el megszervezni a Derék Jankó mesetáborokat a Gyimesben az ottani gyerekek számára.

Honnan örökölted a szociális érzékenységedet?

Nem érzem magam szociálisan érzékenynek. Érzékeny ember vagyok, és az, hogy például a Baltazárral jól érzem magam, egy energiával feltöltő élethelyzet, ami kölcsönösen jó nekem és nekik is. Velük biztonságban vagyok, ott ki tudok teljesedni. A színházi vagy filmes szakmában állandó könyöklés van, ígérnek egy szerepet, aztán egy hónappal később észreveszed, hogy a film már rég forog – nélküled. Engem ezek a hátba szúrások nagyon megviselnek. A hétköznapi életben sok emberrel találkozom, akiken bár kívülről nem látszik, de lelkileg sérültek. A Baltazárosoknak – bár a külső jegyek azt mutatják, hogy ezek az emberek mások, eltérőek a hétköznapiaktól – a lelke nagyon rendben van. Ők nagyon erős, tisztaszívű és jó emberek.

Nagyon pörgős életet élsz, hogy bírod?

Most jutottam el odáig, hogy felismertem, szükség van a saját lelkem ápolására. Eddig ezt háttérbe szorítottam a család és a munka miatt, de most már szakítok rá időt. Szükségem van arra, hogy foglalkozzak magammal, mert azzal mindenki jól jár: anyaként sem egy sárkány leszek, hanem egy kiegyensúlyozott nő. Úgy érzem, most jött el az ideje, hogy a megtapasztalt mélységeket, amik megedzették a lelkemet és formálták a személyiségemet, megmutassam a nagyközönségnek is, ezért nagyon vágyom arra, hogy újra színpadra álljak, filmet forgassak. Erre a szellememnek is szüksége van. A testemet pedig például úszással edzem, imádom a vizet, és jógázni is nagyon szeretek, bár arra mostanában kevés időm jut. Nagyon szeretek a gyerekeimmel kirándulni, közösségben lenni, együtt alkotni, főzni a barátokkal. Legyenek nálunk sokan, menjünk együtt síelni, korcsolyázni, nyáron fürdeni! Szerencsés vagyok, mert mozgalmas életünk van, és egy megtartó közösség része vagyok, amióta Waldorf intézményekbe járnak a gyerekeink.

Mesélj egy kicsit a meseterápiáról...

A gyerekeim születése után jártam a könyvesboltokat, hogy jó mesekönyveket találjak. Láttam, hogy sokszor mennyire hanyag a gyerekkönyvek nyelvhasználata, csúnyák az illusztrációk, és bár a mai kortárs gyerekirodalomnak vannak zseniális darabjai, de tíz évvel ezelőtt még nem volt ilyen jó a helyzet. Keresgélés közben akadtam rá Boldizsár Ildikó Meseterápia című könyvére, és úgy éreztem, hogy nekem a mesékkel dolgom van. Ezek a történetek évezredek szakrális tudását hordozzák magukban. A szavaknak mágikus ereje van, képeket alkotnak a fantáziánkban, és ezek a történetek azért maradtak fenn, hogy segítsék a felnőtt emberek hétköznapi életét. Mert semmi sincs rendben a történtekben, de minden rendbe hozható. Ez engem annyira érdekelt, hogy később Metamorphoses meseterapeutává avanzsáltam magam.

Elsősorban a saját gyerekeid miatt ástad bele magad ennyire a témába?

A sajátjaim miatt is, az ő barátaik is sokat vannak nálunk, szóval gyakran vagyok gyerekek között, és szeretek is velük foglalkozni. Földessy Margithoz is visszajártam, nála is tartottam órákat, és voltak magáncsoportjaim, tanítottam vidéken is, egy drámapedagógiai tanfolyamot is elvégeztem. A mese egy úttá vált, az életem hullámvölgyei, a sárkányokkal való megküzdéseim egyszer csak életre keltek, és más szemmel kezdtem nézni a világot, az eseményeket, amik történtek velem. Tavaly készítettem is egy meseterápiás cd-t, Mesékbe zárt titkok a címe.

Említetted, hogy a Gyimesben mesetábort is vezetsz…

A párom évtizedek óta jár gyógyítani a Csángóföldre, és egyszer azt mondta, hogy ott, ahol az emberek orvosokat sem látnak, a gyerekek pedig nem tudnak gyerekek lenni, nagyon jó lenne egy kicsit ápolni a lelküket.

Hogyhogy nem tudnak gyerekek lenni?

Csángóföld egy mesebeli vidék, égig érő zöld hegyekkel, hófehér bárányfelhőkkel, csörgedező patakokkal, nincs motorzúgás, csak a természet hangjai és végtelen szegénység. Az ott élő gyerekek sokszor már hatévesen kaszálnak, állatot terelnek, mert nehéz az élet, és nincsenek gépek, szerszámok. Itt a gyerek egy eszköz, nincs gyermeki léte. Mi a táborban megpróbáljuk a lelkükben és a szívükben lévő csodás kincseket előhívni. Erős, kemény, tisztaszívű gyerekek, de meg kell nekik mutatni, hogy micsoda megtartó ereje van egy barátságnak, egy közösségnek, hogy érezzék, nincsenek egyedül.

Hogyan zajlanak ezek a táborok?

A mesetábort félárva és nehézsorsú csángó gyerekeknek hoztuk létre, és minden nyáron a meseterapeuta kolléganőmmel és a családjainkkal odautazunk egy hétre. Egész évben pénzt gyűjtök, nincs állandó támogatónk, bár van egy cég, ami minden évben ellát bennünket élelemmel. Nagyon sok energiámba kerül, hogy összejöjjön az a másfél-kétmillió forint, ami a gyerekek egyhetes ellátásához és utaztatásához szükséges. Sokat jelent nekik ez az egy hét, mert például a templomban csak románul van mise; aki magyarul beszél a gyerekével, azt a pap kitagadja. Az iskolában is románul tanulnak, szóval nem egyszerű megőrizni az identitásukat.

Könnyen megértitek egymást?

Kézzel-lábbal mesélünk, mert ott még egy egészen más nyelvet beszélnek. Ráadásul vannak gyerekek, akik alig tudnak magyarul, de sok mindent megértenek, és mi is igyekszünk nekik szimbolikus történeteket vinni. Ilyen a tábornak nevet adó Derék Jankó története is, aki kitartással, becsülettel, ősei tiszteletével végül elnyeri a jutalmát. Az sem véletlen, hogy családdal utazunk: sokuknak nincs családképe, mert a szüleik külföldön dolgoznak, őket a nagyszülők nevelik, vagy árvák, nem élnek meg bizonyos élethelyzeteket. Nagyon nehéz sorsuk van, sok köztük a tehetség, de nem tudnak kilépni a saját megszokott közegükből. Mi ilyenkor igyekszünk megerősíteni a lelküket.

Könnyű volt rávenni a szülőket, nevelőket, hogy elengedjék őket?

Nagyon nehéz volt. A magyarországiakról egyébként is az a hír járja, hogy eladják a gyerekeket vagy a szerveiket. Ismerek ott élő magyartanárokat, mivel voltam zsűrizni egy mesemondó-versenyen. Rajtuk keresztül sikerült kapcsolatba lépni a családokkal. És mivel a gyerekek is rengeteg élménnyel gazdagodva térnek haza, évről évre kicsit könnyebb a dolgunk. Tavaly egy dokumentumfilm is forgott a táborunkról, ami hamarosan látható lesz a tévében, talán ez is segít majd abban, hogy többen támogassanak bennünket. Rengeteg álmom és tervem van, most épp az, hogy egyszer legyen majd minden gyereknek útlevele, hogy elhozhassuk őket a Balatonra.

A saját gyerekeid hogyan élik meg ezeket a táborokat?

Egész évben azt kérdezgetik, hogy mikor lesz már nyár, mikor megyünk Csángóföldre. Imádják, rengeteg közös történetünk és élményünk van, év közben is leveleznek az ottaniakkal. A csángó gyerekek életét nem tudom sem megváltoztatni, sem megváltani a sorsukat, de ha az életben majd bármikor lesz egy olyan helyzet, amikor másként fognak dönteni azért, mert találkoztak velem, vagy ott voltak a táborunkban, akkor már megérte.

Ha Ön is segíteni szeretne a Csángóföldi gyerekeken, írjon Karinának a kecskeskarina.budapest@mail.com címre!

A Karinán látható ékszereket állami gondozott, sérült emberek készítették a Lámpás '92 Alapítvány segítségével.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!