Balsai Móni: „Nem lehet másképp csinálni, csak alázattal”

2017. 04. 27.
Szerző: Kalmár András
A számos tv- és mozifilmből, és természetesen a színpadról ismert színésznővel áprilisi számunkban olvashattak interjút.
Mesélted, hogy kisgyerekként sokat sportoltál. A mozgás a mai napig szerves része az életednek?

Gyerekkoromban versenyszerűen úsztam és szertornáztam, sőt táncoltam is. Ez hasznos volt fizikailag, és kitartásra, fegyelemre nevelt. Ma már sajnos nagyon kevés időm jut a sportra – bár azt mondják, az embernek arra van ideje, amire akarja –, de nekem ez most nem jön össze. Jó lenne fenntartani a rendszerességet, de nem abban a szakmában dolgozom, ahol ez megvalósítható. Mostanában újra eljárok úszni, de ma már persze csak kikapcsolódásként. Igazából soha nem is voltam versenyző típus, nem szeretem, ha valakit le kell győzni.

Nem vagy egy könyöklős típus, ennek ellenére csodálatos karriert futottál be – ez ritkaság?

A színház nem győzelem. Ez egy csapatmunka, és teljesen másról szól, mint amit a versenysportban tapasztalhatunk.

És az, hogy szerepet kapj egy filmben, az sem igényel küzdelmet?

Az is tökéletes csapatmunka. Általában az embernek egy dolgot kell legyőznie: saját magát. Azért kell küzdeni, hogy legyőzd a félelmeidet és a szorongásaidat, minél nagyobb legyen a munka- és a teherbírásod, és szellemileg is fitt legyél. Például most épp egy Bergman-átiratot próbálok, a Personát, Hidvégi Nóra rendezésében, Györgyi Annával és Urbanovics Krisztinával. Ez hatalmas szellemi munkát igényel. Nemrég arról beszélgettünk a kollégákkal, hogy milyen furcsa, hogy a színészekről azt gondolják, bohém, mulatozós népség, pedig hatalmas fegyelmet kíván ez a munka. Györgyi Anna fogalmazta meg jól: szinte olyanok vagyunk, mint az aszkéták. Nem tehetünk meg bármit magunkkal. Például nem mehetünk el síelni, nem bulizhatunk éjszakába nyúlóan, ha este előadásunk van, nem ehetünk meg ebédre egy bablevest. Nagyon figyelnünk kell a testünkre és a lelkünkre is, mert ezeket használjuk leginkább munka közben.



Te ezt hogyan tudod megoldani?

Mivel hiányzik a rendszeresség az életemből, ezt otthoni rituálékkal ellensúlyozom, mentálisan ez segít a legtöbbet. A legegyszerűbb dolgokra kell gondolni: például nyugodtan, odafigyelve főzőm meg a teám. Megvan a rendszer, erre hagyni kell pár percet, leülni, és akkor igazán lehet élvezni az ízeket, egy kicsit saját magadra figyelni. Persze csak néhány percről van szó, de azért ezt többször kéne megengedni magunknak.

És ezekben a percekben fejben sem dolgozol, nem kattog az agyad?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de ilyenkor igyekszem kiiktatni minden mást. Olyan világban élünk, legalábbis én úgy érzékelem, hogy az vagy, ami aznap vagy. Nem számít, mit csináltál előtte, és semmi nem garantálja a jövődet sem. A holnapot még látom, de azt már nem tudom, mi lesz velem például szeptembertől. Ezért mindig megpróbálok csak az aznapi dolgaimra koncentrálni, vagy még inkább a konkrét pillanatra, és abból kihozni a legtöbbet. Mindegy, hogy ez épp egy tea vagy egy esti előadás, de igyekszem a teljes figyelmemet egy dolog felé fordítani. Muszáj így csinálni, különben szétforgácsolódik az ember a hétköznapokban.

Szerinted ez a „Carpe diem” hozzáállás mennyire általános jelenség?

Szerintem, sajnos, most ez van. Amíg például az én szüleim és nagyszüleim ledolgozták az életüket egyetlen munkahelyen, ma erre nem sok esélye van az emberek. Nem látunk túl messzire a jövőben, és ugyan ez is közhely, de Murphy-törvény, hogy vagy egyszerre sodor eléd mindent az élet, vagy nincs semmi. Én most épp az „egyszerre van minden” időszakában élek ezekben a hónapokban, színházi próbáim vannak, és közben elkezdünk forgatni egy filmet. De ilyen az élet és az előadóművészet, én pedig nem panaszkodom.

Filmek tekintetében nagyon szerencsés vagy, hiszen magyar viszonylatban rengeteg filmben játszottál már.

Az elmúlt öt évben szerencsére tényleg beindult ez a vonal is. De Magyarországon ez úgy működik, hogy minden csak pillanatnyi sikernek számít. Amit én csinálok, azt azért jó csinálni, mert élvezem, és ha élvezem, akkor szeretem annyira jól csinálni, amennyire csak tőlem telik.

Bizonytalan alkat vagy, akinek szüksége van a visszaigazolásokra?

Igen, de szerintem ez is szakmai dolog. Baj lenne, ha valaki nem így működne ezen a pályán. Azok a színészek, akik nagyon magabiztosnak tűnnek, csak álarcot vettek magukra. De valójában ezt a szakmát nem lehet másképp csinálni, csak alázattal.

Komoly tudás kell ahhoz is, hogy ne csak befogadd a szöveget, hanem át is tudd adni a nézőknek.

Tény, hogy rengeteg gyakorlást igényel, de nyilván vannak ennél nehezebb szakmák is. Én például nem lennék alkalmas arra, hogy biztos kézzel felvágjam egy másik ember mellkasát, és meggyógyítsam. Hatalmas szerencse, ha az ember megtalálja, amiben jól tud működni, és még szereti is. Ha mindenki megtalálná azt, amiben örömét leli, mert jól csinálja, nagyon boldogok lennénk. Igen, én tudok szöveget tanulni, de ez semmiség. Sokkal nagyobb dolgok történnek a világban. Ez is egy szakma, aminek bizonyos részeire rácsodálkozik, aki nem ezt csinálja, pedig nincs benne semmi ördöngösség. Csak ez misztikusabbnak tűnik, mert sok ember szeme előtt zajlik, és különlegessé válik. De számtalan szakma van, aminek a képviselőit csodálom, például a vendéglátásban dolgozókat. Hihetetlen a fizikai teherbírásuk, alázattal és odafigyeléssel fordulnak a vendég felé. Egyszerűen nem értem, hogy lehet, hogy emberek élvezik, ahogy megszakadnak a munkában, és a sokadik vendéget is széles mosollyal üdvözlik, pörögnek, és imádják az egészet. Csodálatos, de ez az, amit én sosem tudnék csinálni.

És van olyan szakma, amelyiket szívesen kipróbálnád, ha újraszületnél?

A teljesen lehetetlen dolgok vonzanak. Nagyon szeretem a biológiát – ha tengerpartra születek, biztosan tengerbiológus lettem volna. Misztikus számomra a mélytengeri világ. Nem a parton gyűjtött rákokra gondolok, hanem a Mariana-árokra. Minden műsor és cikk, ami ezzel foglalkozik, mágnesként vonz. Fantasztikus dolgokat fedezhetünk fel, és engem pont az izgat benne, hogy egy ismeretlen hely, és számtalan dologra következtethetünk az ott élő lényekből. Szóval a biológia érdekel. Egyébként édesanyám erős unszolására kozmetikusként végeztem, amíg nem vettek fel a főiskolára, de az a furcsa, hogy ott is az érdekelt leginkább, hogy az orvostudomány a hámrétegről tud a legkevesebbet, pedig a legnagyobb felület az emberi testen. Hatalmas feladat, hogy valaki jól űzze ezt a szakmát, és felfedezzen benne újdonságokat. Azt hiszem, engem ez a felfedezés iránti vágy hajt.

Családi indíttatásból felvételiztél a Színművészetire?

Nem, ehhez semmi köze nem volt a családnak, sőt, ők nem igazán örültek az ötletnek. Nem vettek fel, de ez az egész felvételi csak egy pillanatnyi dolog, ami arról szól, hogy akkor épp kellesz-e oda vagy sem. Ennek ellenére én közben színházban is játszottam, hiszen gyerekként már bekerültem a körforgásba, és végül ott is ragadtam.



A színi tanulmányaidat a gimnázium alatt az Operettszínháznál végezted. Tényleg az osztályfőnököd igazolta a hiányzásaidat?

Igen. Imádtam az osztályfőnökömet. Pontosan tudta, hogy nekem ez mennyire fontos, és hogy ennek ellenére sem fogom elhanyagolni az iskolai tanulmányaimat. Nagyon figyelt ránk, nem hagyta, hogy elkallódjunk a világban. Azóta is tartjuk a kapcsolatot. Érdekes egyébként, hogy több színész is kikerült abból a gimnáziumból: Nagy Ervin és Erdélyi Tímea is a Szabó Ervinbe járt. Szóval már a suli mellett is játszottam darabokban, egyik jött a másikból, de szerintem egyrészt ez a normális, másrészt én amúgy is így vagyok jelen a pályán, hogy az egyik munkámból következik a másik, ebben nincs semmi különös. Főiskola nélkül kicsit hosszabbnak tűnik az út, de ez egy kiszámíthatatlan dolog, hiszen van, aki elvégezte, ma már még sincs a pályán. Az egyetlen hátrányt az jelenti, hogy a kapcsolatok hiányát megérzi az ember. A főiskolán kialakulhatnak olyan munkacsoportok, amelyek a későbbiekben hasznosak lehetnek az ember életében.

Ennek ellenére mégis bejöttek a számításaid. Szerinted miért szeretnek annyira a filmes rendezők?

Tény, hogy a szakmai csúcsokat most a filmekben élem meg. Azt gondolom, pont az vált hasznomra, amit régen hibaként róttak fel: mindig azt mondták, hogy nem vagyok elég karakteres. Most pedig ebből élek, hogy van egy alapanyag, amit úgy gyúrnak és változtatnak, ahogy akarnak. De valójában az egész filmezést a külföldi producereknek köszönhetem, akik elindították az HBO-nál a Társasjáték című sorozatot. Nagyon hosszú casting volt, és amikor már az összes számításba vehető színészt megnézték, az alkotók még mindig nem voltak elégedettek. Aztán képbe kerültünk mi, vidéki színészek, és végül összeállt a csapat. Nagyon hálás vagyok ennek a filmnek, a nagy mozifilmek közül pedig a Liza, a rókatündért érzem nagy áttörésnek. Ezeknek köszönhetek egy nagy adag tapasztalatot, és azt, hogy ma már elhívnak a castingokra, hiszen már azért is nagyon sokat kell küzdeni. És közben azt is kezdem megérteni és megtanulni, hogyan kell filmen kevésnek lenni.



Mennyire látsz bele a nemzetközi szakmába? Benne kell lenni egy külön kasztban ahhoz, hogy elhívjanak a castingokra?


A nemzetközi viszonyokat nem igazán látom, mert nem forgattam még külföldi filmben. Az biztos, hogy máshol bátrabbak, ez még a reklámszakmában is meglátszik. Ma már sokkal kevesebb vicces reklám készül nálunk, talán mert félnek attól, ha valami kilóg a sorból. Pedig szerintem pont attól jó egy reklám, ha nem szokványos. Szerencsére most már Magyarországon is beindult a filmes világ, sok film forog, egyre több és egyre jobbak, ami szerintem csodálatos dolog. Végre van rá lehetőség, már csak a filmszínész-oktatás hiányzik. Az a baj, hogy ehhez tapasztalat kell, viszont ha nem kapsz lehetőséget a részvételre, nem szerezhetsz tapasztalatot, és ez egy ördögi kör. Azért van némi pozitív változás, csak ez nagyon lassú folyamat. De nem lehetsz gyakorlás nélkül jó, miközben az a helyzet, hogy rengeteg színész alkalmas a feladatra, ha van elég idő, és ha a rendező ott van a castingon, és instruálja a színészt. Szóval lehet változtatni dolgokon, csak ezekre általában nincs idő. Az viszont biztos, hogy mindenkitől azt hallom, hogy bár a külföldi stábokban sok a profi szakember, de egy magyar stáb sokkal barátságosabb és emberibb. És nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy mennyire jó a magyar gárda: rengeteg profi sminkes, berendező és más szakember él itt.

A filmes próbák hogy néznek ki?

Ezt is rendezője válogatja. Például a megszokottól eltérően dolgoztunk Till Attilával és a főszereplővel, Fenyvesi Zoltánnal a Tiszta szívvel című filmben. Teljesen másképp kellett felépíteni valamit, hiszen Zoli nem színész, és így kellett próbálnunk. Most Ujj Mészáros Károlynál próbálunk egy új filmet, ez is egy teljesen más dolog. Ő például szeret mindent látni, hogy miből mennyi kell, a próbák alatt hangolja be a színészeket. Szóval ő felkészít, hogy ne az legyen, hogy valaki beesik valahonnan, és akkor kell hirtelen ráhangolódnia a szerepre. Mert sajnos ez van: amíg egy külföldi színész egyszerre egy dolgot csinál, egy filmet forgat, vagy egyetlen előadásban játszik, addig itthon ez nem így működik. Amikor idejön egy külföldi színész, és meghallja, hogy mi mit csinálunk, elájul, és nem érti, hogy bírjuk. Külföldön meg tudják tenni, hogy ha szinkronizálnak, akkor csak azzal foglalkoznak, mert úgy fizetik meg őket, hogy nem kell mást csinálniuk. Cserébe elvárják, hogy ne is csináljanak mást. Nálunk ez nem így működik, de már annyira erre vagyunk szocializálva, hogy ha nem így csinálnám, talán bele is őrülnék, annyira hozzászoktam.



Mennyire volt megterhelő lelkileg a Tiszta szívvel című filmben mozgássérültekkel együtt dolgozni?

Édesanyám mozgássérült gyerekekkel is foglalkozott, szóval számomra ez nem volt újdonság. A forgatáson nyilván napi szinten voltunk együtt, és az elején nem volt egyszerű. Az első napon egy intézetben forgattunk, ahol a bemutatkozáskor mindenkiről elmondták, hogy milyen problémával küzd. Ahogy hallgattam a történeteket, úgy éreztem, mintha mellkason rúgtak volna, nagyon erős élmény volt. Közben pedig csodálatos volt az is, hogy a te zavarodat és összeszorult szívedet ők hozzák rendbe. Rájössz arra, hogy sem magadat, sem őket nem kell sajnálni. Persze közöttük is − ahogy az egészségesek között is − akadnak olyanok, akikkel nem jössz ki, de ezen túl kell lendülni. Rengeteget lehet tanulni tőlük, és tapasztalataim alapján rengeteg szeretet és nyitottság van bennük, és képesek jó humorral kezelni a különböző élethelyzeteket. Csodálatos utazás volt számomra az a forgatás.

Van olyan dolog, amit nagyon szeretnél kipróbálni, akár filmen, akár színpadon?

Nincsenek konkrét dolgok, de az biztos, hogy azt nagyon szeretem, ha olyan szerepet kell játszani, ami tanulási lehetőséget ad valamilyen praktikus dologgal kapcsolatban. Sopsitsnál búvárkodni kellett egy kicsit, Ujj Mészáros Károly filmjében pedig rendőrt játszom, és azt kellett megtanulnom, hogyan kell pisztollyal bánni. Nagyon jó a mi szakmánkban, hogy egyszer csak olyan dolgokba látsz bele, amiket egyébként nem lenne módod kipróbálni. Az pedig izgalmas feladat, hogy a megtanultakat hogyan igazítod az aktuális karakteredhez.

Mennyire szivárognak át a szerepek a hétköznapjaidba?

Ezeket a szerepeket az ember hordja is, meg nem is. Amikor Győrben az Üvegcipőben játszottam, a rendező, Ács János azt mondta nekem a főpróba előtt egy héttel, hogy úgy kell felkelnem reggel, mintha máris a főszereplő bőrébe bújtam volna. Ez hatalmas megvilágosodás volt számomra, és csodálatos volt egy teljes napot úgy eltölteni, mint az az életvidám nő a darabban. Nyilván nagyon nehéz, mert ha épp nem olyan napod van, vagy nem olyan dolgok történnek veled, akkor meg kell erőszakolni magadat, hogy pozitívan gondolkozz, de bizonyos szerepek igénylik, hogy már előző este elkezdd ráhangolni magad. Ilyenkor nagyon rossz, ha valami mást kell csinálni napközben.

De mikor lehet ezt a terhet lerakni?

Ezt a néző viszi magával, nem a színészek. Miután lement az előadás, belőlünk ez „kijátszódik”. Én nem mászkálhatok otthon Lady Macbethként. Amíg zajlik a próbafolyamat, az ember foglalkozik a karakterrel és a darabbal, de utána már nem. Legalábbis nálam az történik, hogy ha egy előadás jól sikerül vagy azt érzem, hogy ez most összeállt, minden a helyén volt, és beleadtam mindent, akkor bennem ugyanúgy megtörténik a katarzis, elengedem, és ez nagyon jó érzés.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!