Dr. Garamvölgyi László: A bűncselekményeket jobb megelőzni!

2017. 05. 29.
Szerző: Kalmár András
Az ismert rendőrségi szakértővel májusi lapszámunkban készítettünk interjút.
Minden kisfiú életében van az a korszak, amikor rendőr szeretne lenni. Önnél meg is maradt ez a vonzalom?
Persze én is szívesen lettem volna rendőr, katona, tűzoltó, meg vadakat terelő juhász, de amikor később, középiskolásként dönteni kellett, én nem rendőrnek készültem, hanem az újságírói pálya érdekelt. Ez sokaknak furcsa volt, mert egy műszaki szakközépiskolába jártam, ahol általános gépésztechnikusi végzettséget szereztem, bár később egyetlen napot sem dolgoztam a szakmában. De szerettem az iskolát, sok hasznos dolgot tanultam, és rájöttem, hogy jó a kézügyességem – ennek a mai napig nagy hasznát veszem.
Abban az időben is volt életpályamodell: ha beálltam volna egy gyárba dolgozni, néhány éven belül középvezető lehettem volna az érettségimmel. De engem az írás vonzott, ráadásul a magyar irodalmat és nyelvet Kárpáti Béla tanár úrtól tanultam, akivel nagyon jó viszonyban voltunk, az írásaimat még országos pályázatokra is elküldte.

Az írás sikerélményt is jelentett?
Nekem ez mindig is jól ment, hatalmas élmény volt, amikor nyolcadikosként bekerült egyik írásom a legjobb tíz közé egy országos versenyen. Később rengeteg Tudományos Diákkörön vettem részt, adtam be pályamunkákat, például azt is ennek köszönhettem, hogy már az első egyetemi évben gyakorlatilag el is készült a szakdolgozatom.
Adódott egy olyan lehetőségem, hogy a TDK-ra beadott dolgozatot egy bizottság előtt megvédhettem a jogi karon, így meg is szereztem a diplomát. Egyébként ma már azt mondom, az lenne az ideális, ha mindenki kipróbálná magát az írásban. Nem véletlenül elemzik a bűnügyek esetében is nemcsak a kézírást, hanem a stílust is. Rengeteg személyiségjegyre következtethetünk belőle.

A jogi kart követte az újságírás?
A középiskolában már én szerkesztettem az iskolai újságot, de az érettségi után jött a katonaság – azon mindenképp túl akartam lenni -, hogy aztán újságírást tanulhassak. A seregben én szerkesztettem az ezredrádió műsorát, az már egy egészen komoly feladat volt.
Húszévesen leszereltem, de először persze nem újságírónak vettek fel, hanem gyakornoknak. Imádtam azokat az oknyomozó filmeket, ahol egy újságíró kriminalisztikai eszközökkel nyomozott ki egy-egy bűnügyet. Váratlanul megismertem egy történetet egy ózdi területről, ahol sugárzó salakanyagból építettek fel bérházakat, utána akartam járni, mi ebből az igazság. Amikor felvettetem az ötletet a szerkesztőnek, azt válaszolta, hogy ha nyomozni akarok, menjek el rendőrnek. Ezen annyira elgondolkoztam, hogy nem sokkal később jelentkeztem is a második kerületi kapitányságon, ahol közölték, hogy a bűnügyi osztályon épp nincs üresedés, de ha van kedvem, addig is legyek járőr, és ha felszabadul egy hely, majd átvesznek.

Elég volt a katonaság és az érettségi ahhoz, hogy valaki a rendőrségnél dolgozhasson?
Abban az időben ez még így működött, ezek voltak az alapkövetelmények. Felvettem az egyenruhát – bár azt már a katonaságnál sem szerettem, mert pacifista vagyok –, és egy hét múlva már egy tapasztaltabb rendőrrel róttam az utcákat járőrként. Másfél évig csináltam, de aztán az előmenetelhez el kellett végezni a Rendőrtiszti Főiskolát is.

Vannak emlékezetes pillanatai a járőrözési időszakból? Kellett valaha fegyvert használnia?
Nem, abban az időben még nem fordult elő ilyesmi. Az első nagyobb bevetésemre szívesen emlékszem vissza: a járőrszolgálatom kezdete után fél évvel már egyedül jártam az utcákat. A Margit körúton (akkor Mártírok útja) volt egy rádió-tévé szaküzlet, ahova betört egy ittas fiatalember, és ellopott egy kétkazettás magnót, ami akkoriban nagy értéknek számított. Hajnali kettőkor persze ez hatalmas zajjal járt, észre is vették a lakók, és mivel én épp arra jártam, nekem szóltak a kollégák a központból. A tettes futva távozott és behúzódott egy kapualjba, arra számítva, hogy a rendőrautók majd elmennek mellette, de azt nem sejtette, hogy gyalogosan érkezik majd egy rendőr. Elfogtam, megbilincseltem, hívtam a járőrkollégákat, bevitték – nekem pedig reggelig biztosítanom kellett a helyszínt.
A második kerületben egyébként mindenki a Kalefra, vagy más néven Moszkva térre járt, ott mindig akadt munka a rendőrök számára. Egyszer egy gyilkost is sikerült elfognom a társammal a Frankel Leó utcában. Azért riasztottak, mert egy körfolyosós ház földszintjén nagyon büdös volt, és az egyik lakót nagyon rég nem látták. Nyár volt, a bácsi pedig gyakran elutazott, de a szomszédoknak feltűnt, hogy ő, aki a nyugdíj postázására mindig hazament, abban a hónapban nem érkezett vissza. Betörtük az ajtót, de sajnos már csak a holttestét találtuk meg: rablógyilkosság áldozata lett, de a tettest sikerült elfognunk.



Hogy lehet az ilyen eseteket fizikailag és lelkileg bírni?

Idővel ezt is könnyebben kezeli az ember. Járőrkoromban ki kellett mennem egy kigyulladt házhoz, hogy az oltás után azonosítsam az áldozatokat – ennek a látványához hozzá kell szokni ebben a szakmában. De a technikusoknak még nehezebb dolga van: a kilencvenes években Kutason egy autóbuszt ötszáz méteren át tolt maga előtt egy személyvonat, mert nem zárták le a sorompót időben. Volt, akit csak a karikagyűrűje alapján sikerült azonosítani. Akkor azt gondoltam, ez kibírhatatlan, de aztán rá kellett jönnöm, hogy évek múltával rutinosabban állunk ezekhez a megrázó feladatokhoz is. Persze meg is kérgesedik az ember lelke, de ez nem azt jelenti, hogy immunis lesz a szörnyűségekre.
Azért ha egy baleset után oda kell menni valakihez, és azt mondani neki, hogy asszonyom, a fia vagy a férje meghalt, az mindenkit megvisel. Egyébként ezt sosem szabad elodázni, mert minél később tudja meg valaki a tényeket, annál rosszabb, ráadásul előfordulhat, hogy először a hírekből értesül, ami még elviselhetetlenebb.

Mikor kezdett el publikálni?

Miután felvettek a második kerületi kapitányságra, azután sem hagytam abba az írást. A Zsaru magazin elődjébe, a Magyar Rendőr című képes hetilapba kezdtem el írni, a végén már szerkesztettem is, és a mai napig jelennek meg ott írásaim. Eljutottam a gyakornokságtól a főszerkesztőségig– protekció nélkül.
A rendszerváltás után minden átalakult a rendőrségen is, rendhagyó módon egy civil, Szabó Győző lett az országos rendőrfőkapitány. Ő ismerte fel először, hogy a média is liberalizálódott, létrejöttek a bulvárlapok, és hirtelen minden nagy nyilvánosságot kapott. Rengeteg gyilkosságról, balesetről szóló hír jelent meg – a sajtó nem tett mást, csak megírta azt, amire a nép kíváncsi volt. Az ORFK-nál megalakult a sajtóiroda, majd a kommunikációs igazgatóság, aminek a vezetője lettem - összesen 27 éve foglalkozom kommunikációval.
Aztán 1990-ben megalakult a bűnmegelőzési osztály, ami hatalmas áttörés volt, engem pedig különösen érdekelt ez a terület. Azt gondolom, bármilyen globális problémából lehet lokális, gondoljunk csak a migrációra, és ez fordítva is igaz. Fontos, hogy már gyerekkorban elkezdjük ezt oktatni, és talán nem nagyképűség, ha azt állítom, hogy én igyekeztem mindent megtenni azért, hogy fejlődjön a bűnmegelőzés, mert mindig azt vallottam, hogy a baleseteket és a bűncselekményeket jobb megelőzni, mint utánuk helyszínelni.

Nagy port kavart, amikor a kilencvenes években megjelent József Attiláról szóló könyve, amelyben az állítja, hogy Szárszón baleset történt.

Egyszer kihívtak a Ganz-gyárba, ahol történt egy vonatbaleset. Szeretem az irodalmat, József Attila költészetét különösen, így az eset után, a látottak alapján megfogalmazódott bennem, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján egyszerűen nem életszerű, hogy a költő öngyilkosságot követett el, mivel aki öngyilkos akar lenni, az a vonat elé ugrik, nem pedig bemászik alá. Persze az irodalomtörténészek nem kriminalista fejjel gondolkoznak, ahogyan én sem elemzek verseket, de azt gondolom, nem mindegy, mi terjed el egy olyan ikonikus emberrel kapcsolatban, akinek a halála beindíthatja a Werther-effektust, vagyis hogy többen követnek el hasonló módon öngyilkosságot.
De nem foglalkoztam a témával komolyabban, egészen addig, míg egyszer úgy alakult, hogy egy barátom, aki szerkesztő volt, szóba nem hozta, hogy közeledik a költészet napja, és jó lenne valamit közölni a lapjában József Attiláról, aki sajnálatos módon tragikus körülmények között hunyt el. Én akkor megjegyeztem, hogy az alapján, amit egyszer egy vonatbalesetnél láttam, és amit olvastam József Attila halálával kapcsolatban, ez képtelenség, és egyszerűen balesetről volt szó. A barátom a történetet címlapra vitte, csakhogy ez a bulvárlap 110 ezer példányban jelent meg, én pedig akkoriban elég ismert voltam szóvivőként, szóval ezek után rengeteg levelet kaptam. El is kezdtem nyomozni, sikerült megtalálnom egykori szemtanúkat, ismerősöket, olyan dokumentumok jutottam hozzám, amik ugyan a nyomozást nem segítették elő, de irodalmi értéket képviseltek, át is adtam őket a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. A rengeteg összegyűjtött információ alapján bizonyítást nyert az állításom. A koronatanú, Budavári János ekkor már sajnos nem élt, de még volt egy felvételem, ahol arról nyilatkozott, hogy szó sincs semmiféle öngyilkosságról, ő maga látta, ahogyan a költő átmászott a sorompón, aztán be a vonat alá. A könyv bemutatójára meghívtam Juhász Ferenc Kossuth-díjas költőt is, aki méltatta a fáradozásaimat.
Persze sokan mást mondtak, hiszen József Attila mítoszához hozzátartozott a tragikus halál, az irodalomtörténészek más szempontból közelítik meg ezt a történetet. De mivel ha ismert emberek öngyilkosságot követnek el, utána sokan követik a példájukat, ezért nagyon fontos az ilyen téves információk eloszlatása. Juhász Ferenc nyilatkozata megadta a kezdő lökést, így bekerült a tankönyvekbe, hogy lehetséges, hogy baleset történt. Örülök, hogy sikerült fényt deríteni erre a rejtélyre.



A szobája tele van különböző japán kardokkal, harcművészeti díjakkal. Honnan a vonzalom a küzdősportok iránt?

A díjakat és kardokat nagymesterektől kaptam, az egyiket egy shaolin főpaptól. Fiatalon nagyon sok sportot kipróbáltam, de azt, hogy végül a karatét választottam, egy balesetnek köszönhetem. Négyéves koromtól kezdve fociztam, de egy porcsérülés miatt meg kellett volna műteni a térdem. A kórházi váróban szóba elegyedtem egy fiúval, aki elmesélte, hogy hasonló problémája van, és a sokadik műtétjére vár. Én ettől annyira megijedtem, hogy azonnal hívtam a szüleimet, vigyenek haza. Ki is hagytam egy évet a versenysportból, bár a focival nem szakadt meg végérvényesen a kapcsolatom, ORFK-bajnokságon is voltam, és ma is a Rendőrségi Labdarúgó szakosztály elnöke vagyok, de olyan komolyan már nem foglalkoztam vele, mint azelőtt.
Amikor a karate a hetvenes években megjelent Magyarországon, az első edzéseket még titokban kellett tartani, csak késő este lehetett eljárni, hiszen a szocializmusban ez egy idegen, ráadásul ázsiai sport volt. Féltünk tőle, mert nem ismertük, eleve messze állt a magyar kultúrától, ráadásul mi nyomozóként is azt tanultuk, hogy ezek az emberek kézzel is tudnak ölni, tehát – most persze túlzok, de – ha ilyennel találkozunk, lőjük le. Ennek ellenére engem elkezdett ez érdekelni, ezért amikor Gallai Ferenc, a Testnevelési Főiskola rektor-helyettese engedélyezte a fiataloknak, hogy kipróbálják a karate különböző technikáit, elkezdtem járni ezekre az órákra. Egyébként nem áll tőlem távol a keleti filozófia, ami ezeknek a sportoknak az alapja. A shaolinban, a taoizmusban és a buddhizmusban hatalmas szellemi muníció van. Ráadásul egyik sem egy térítő vallás, nem megjavítani akarják a világot, hanem élhetőbbé tenni. Ezzel pedig maximálisan tudok azonosulni.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!