Szimpatika

Közel három éves kisfiam, nyilván a gének parancsának – no meg a látott mintáknak – engedelmeskedve, imádja a zenét, apró mozdulatai alázatosan követik a ritmust, hosszasan fejlesztve a részleteket, az önkifejezés szűnni nem akaró keresgélésével. Bámulatos.

Egészen addig a pillanatig, míg fel nem fedezi a kitüntető figyelmet, hogy aztán apait-anyait beleadva, immáron nekünk, és ne saját elvárásainak feleljen meg. A jutalom természetesen nem marad el, könnybelábadt szemek, ütemes taps a díjazás, majd a videokamerán rögzített felvételek kedves közös elemzése. Jó voltál - vagy elestél-e?

A maximalistát hamar kiemeli környezete. Ami számára természetes, másoknak már példa, s példaképnek lenni jó, mert szeretve, tisztelve lenni nagyon jó... Hogy aztán ennek eufóriáját a felelősség vagy a nagyképűség váltja fel? Ezt az emberi minőség sokismeretlenes megoldóképletének végeredménye dönti el.

A maximalista hamar megtanul igent mondani, szinte mindenre. A név, a hév kötelez, s a belső tűz évtizedeken át repíti a szellemiséget. Szinte fel sem tűnnek a fogyatkozó energiát stimuláló szerek és hatások, az egyre homályosabb eredendő célt szentesítő eszköztár. Egy erő-feles, csak hogy elinduljon valahogy, valami.

A maximalistát hamar megkísérti a magány. Akár megszállottként űzi mesterségét irodák rejtekén, akár a rivalda reflektorában áll. Nem tudják tartani a lépést – gondolhatná, de a tempót ő maga diktálja. Észrevétlenül morzsolódnak le a társas kapcsolatok, maradnak hátra a kollegák, barátok szánalmas hibaszázalékaikkal és értő tekinteteikkel együtt. Az üres folyosón kongó lépteket már csak az éjszaki portás álmos pillantása követi. Mért nincs senki?

Azért a lét kifürkészhetetlen útjain akadnak részadatok, melyek birtokában jó esetben a bölcs, más esetben az idióta jelzővel illeti közösségünk, hiszen teljesítmény produktumai megítéltetnek. A magasra tett léc mindig lehet egy centivel magasabb, a stadionnyi örjöngő örömére. Túl a csúcson. Zuhanni hangtalan. Mint egy idióta.

Vagy? Értéket, így mértéket találni a valóság adta keretek között. "Nem azt az embert kell megfizetni, ki napi 24 órában melózik, hanem azt, aki már reggel az italát kevergeti", említette egy interjúban a rendszerváltás reklámmogulja, és a cinikus lesajnálás mögött kiolvasható egy végtelenül fontos igazság is. Nem kell, és nem is lehet egyedül. Az élet ugyanis tömegsport. S vajon hol a játék öröme, ha nincs kivel megosztani?