Szimpatika – Erre született

Anikó tökéletesen felülírja azt a sztereotípiát, amely sokakban a házi gondozókról él. Csupa szív ember – így tudnám leginkább jellemezni. Hogy negyvenéves, csinos, fekete asszony, aki le sem tagadhatná, milyen kőkeményen dolgozott egész életében, csak a rend kedvéért teszem hozzá. Megismerni úgy lehet, ha hallják – vagy olvassák –, hogyan beszél arról, akit a gondjaira bíztak.

Mióta dolgozol gondozónőként?

Olyan, mintha mindig is ezt csináltam volna. Kiskoromban anyu agyvérzésen esett át, és sosem épült fel teljesen. Apu meghalt, a nővéremék pedig korán elköltöztek, így én gondoskodtam anyuról. Az orvosok azt mondták, kevés van neki hátra, ehhez képest elég sokáig sikerült életben tartanom. Az iskolából is hazafutottam hozzá a szünetekben.

Úgy gondoltam, ha csak szeretetet adok neki, ha mosolyt csalok az arcára, már azzal is sokat teszek. Soha nem szégyelltem, pedig a külsején is nyomot hagyott a betegség. Amikor elképzeltem, mit csinálok majd felnőttként, mindig arra gondoltam, hogy öregeknek szeretnék segíteni. Így is lett. Tíz évig dolgoztam idősek otthonában, először mint segédnővér, de azután megszereztem a szociális gondozó és ápoló végzettséget, amire nagyon büszke vagyok. Nem tudom, tudod-e, mi is esküt teszünk, úgy, mint az orvosok. Nekem ez tényleg egy életre szólt. Dolgoztam más területen is, amit szerettem, de már nagyon hiányzott, hogy gondoskodhassak valakiről. Azután idén tavasszal megtalált ez a család. Korábban rövidebb időt töltöttem csak bentlakással, egyetlen betegnél, ez volt az első hosszú távú ilyen munkám. Úgyhogy nagyon izgultam. De vártam is, hogy kezdhessek.

Tudtad, mire számíthatsz? Nem lehet könnyű belecsöppenni valakinek az otthonába, családjába, betegségébe.

Annyit tudtam, hogy ideg- és izomsorvadásos fekvő betegem lesz, a fiai azt mondták, nagyon aranyos. Már eleve úgy pakoltam, mikor indultam bemutatkozni, megismerni a családot és a beteget, hogy tudtam: maradok. A gyerekeim elég nagyok, megértik, ha el kell utaznom pénzt keresni. Sajnos kiskorukban is sokat nélkülöztek engem, évekig két munkahelyen dolgoztam egyszerre... Amikor megérkeztem Kanizsára és megláttam az egyszerű, régi házat, már az megnyugtatott. Iván kint állt az előző gondozónőjével a teraszon – csodálkoztam, mert azt hittem, csak feküdni tud. Aztán belenéztem a ragyogó, huncut, kék szemébe, és az első pillanatban össze is barátkoztunk. Mondtam neki, hogy hamar gyógyuljon meg, habár én nagyon sokáig szeretnék itt lenni. Tudtam, hogy gyógyíthatatlan, mégis komolyan gondoltam.

Rögtön feltaláltad magad?

Mielőtt a gondozónő itt hagyott, mindent megmutatott, mit hogyan kell, de én már akkor tudtam, hogy itt 180 fokos fordulat lesz. Persze a napi rutint, amelyet Ivánka igényelt, betartottam. Leállítottam viszont a nyugtatóról, amit azért adnak a betegeknek, hogy ne zavarjanak sok vizet. Az ápolónő felkészített: arra számítsak, Iván folyton járkálni és telefonálgatni fog. De nekem ezzel nem volt semmi bajom. Mivel nem ment ki a házból, valahol kellett mozognia. Izomsorvadással pedig pláne fontos, hogy a még meglévő izmait használja a beteg. És persze hogy telefonált, egyedül érezte magát.

Pesten éltek a fiai. Onnantól kezdve, hogy átvettem az ápolását, nem kapott több nyugtatót, viszont vele mentem, bármikor elindult. Nem is esett el többet, holott addig folyton potyogott szegény. Tele volt hegekkel, mert, ugye, már nem tudta letenni a kezét. Többször összetörte az arcát, mielőtt hozzá kerültem. De ennek vége szakadt. Nem is telefonált annyit, mert igazán vele voltam. Azon is változtattam, hogy nem csak letettem elé az ételt, hanem megetettem. Nemigen működtek az izmai, ha ott hagyom a tányérral és felállok, nem eszik, inkább azt mondja, nem éhes. De ezt érteni kell. Úgy szerette a főztömet... A töltött paprikám volt a kedvence...

Ő „hagyományos hozzáállással" nehéz betegnek számított?

Egyáltalán nem. Azzal nehéz, aki nem fogadja el a betegségét, nem működik együtt, agresszív. Az otthonban találkoztam jó pár ilyen beteggel, de hozzájuk is megvan a kulcs. Iván kezdettől fogva megkönnyítette a dolgom. Én segítettem abban, amit egyedül már nem tudott, ő pedig szeretetet adott cserébe. És nagyon-nagyon sokat tanultam tőle. Nekem van élettapasztalatom, tudok egyet s mást az emberekről..., de ő bölcs volt.  Azt, ahogy az elesettségéhez és a halálhoz viszonyult, mindvégig tiszta tudattal..., talán nem is lehet tanulni. Egy idő után nyelni, levegőt venni alig volt képes, tisztába kellett tenni, és mégis olyan méltóságot és derűt sugárzott, ami nagyon ritka.

Mi jelentett nehézséget?

Az elején talán az, hogy megértsem, amit mondani akar, mert az izomsorvadás a beszédszerveire is kihatott. Azután kialakult a saját nyelvünk, humorunk, és már nem voltak megértési gondjaink. Ivánról azt is tudni kell, hogy világéletében imádta a nőket. Persze az, hogy én fiatal nő vagyok, eleinte zavarba hozta; nem akarta pl., hogy segítsek neki a vécén. Ezen át kellett küzdenie magát. De megbékélt vele, mert látta, hogy nekem természetes. A legjobb értelemben vett barátság volt köztünk, amibe ez is belefért. Délutánonként úgy ültünk egymás mellett, mintha ezer éve ismernénk egymást. Megvoltak a rítusaink, a zenehallgatás, a műsorok, amiket együtt néztünk...

Megsirattad...

Hiányzik. A családja is hiányozni fog. Vannak olyanok, akik akkor is elégedetlenek és beléd kötnek, ha mindent megteszel, mert a 100% is kevés. De itt bíztak bennem. Azt is láttam, mennyi tiszteletet, szeretetet kap Iván a gyerekeitől; gondoltam, hogy nagyon jó ember lehet. Az idősek otthonában többször végignéztem, hogy omlanak össze testileg-lelkileg az öregek, amikor rájönnek, hogy a gyerekeiknek nem számítanak. Ivánnak igazi családja volt. Kell most egy kis idő, míg új beteget tudok vállalni, de szerintem én is akkor szedem majd magam össze igazán, ha megint dolgozni kezdek.

Az élete utolsó negyedévét töltötted vele...

Igen, kéthetes szakaszokban. A váltótársamat is én választottam végül, mert aki eleinte váltott volna, egy hét után elfutott. Nem tudom, mit várt, de nagyon örültem, hogy így lett, mert irtó rossz érzéssel hagytam rá Ivánt. Aztán elhívtam egy kolléganőmet, akiről tudtam, hogy megbízható. Állandóság kell a beteg nyugalmához; hogy ne legyen kiszolgáltatva különböző ismeretleneknek. Velünk tudhatta, hogy visszajövünk, és nem csapjuk be. Bármilyen furcsán hangzik, én ide feltöltődni jöttem. Mikor két hét után hazamentem, a gyerekeim azt mondták: anya, hol vannak a ráncaid?

Hogy lehet azt bírni, hogy a gondozottad akkor is meg fog halni, ha mindent megteszel érte?

Erre egyszerűen nem gondolsz. Tudod, de nem ez van a fejedben, hanem az, hogy ma is vidám volt, ma sem rosszabbodott az állapota, ma is nevetett. És valahogy hiszel a csodában, hogy ha mellette vagy, még nagyon sokáig így maradhat. Azt mondják, távolságot kell tartani a beteggel. De nekem nem megy, az idősek otthonában sem ment, csak ott nem volt ennyi időm egyvalakire. Ivánnak átadhattam azt a rengeteg szeretetet, gondoskodást, ami bennem volt, és amit korábban egyszerre sok ember közt kellett megosztanom. Ő igényelte, hogy megsimogassam, jóéjt-puszit adjak neki, miért ne tettem volna? Ezzel adhattam neki a legtöbbet. Megtanítottam pl. újra cuppantós puszit adni. Már nem tudott csücsöríteni, mégis megtanulta. Nagyon tetszett neki, rengeteget nevettünk. Tudod, nekem a gondozás nem munka: ez a dolgom a világban.

Szerencsés vagy. Mi jut eszedbe először, ha az elmúlt 3 hónapra gondolsz?

A fodrász... Tartottunk szépségnapot minden héten – így neveztem, amikor csak Iván ápolásával foglalkoztam, levágtam a körmét, ilyesmi. Ezt szerette, de nem engedte, hogy igazi fodrászhoz is elvigyem, pedig régóta próbáltam rávenni. Végül megfenyegettem, hogy befonom a haját. Két copfba. Erre másnap ő követelte, jelentsem be. Hatalmas élmény volt, mindkettőnknek. Mintha a 70-es évekbe csöppentünk volna vissza. Állt a füst, sakktábla az asztalon... Mosolygott a beszélgetéseken, szólni már nem tudott. Előttem van, ahogy beleült abba a nagy székbe, és úgy húzta ki magát, mint fiatalon...

Anikó betege abban a házban élhetett haláláig, ahol 71 évvel korábban született. Ahol az anyja dajkálta. Ahol sok-sok asszony megfordult az évek során. És ahol végül megint egy nő vigyázott rá az utolsó hónapjaiban: simogatta, énekelt neki, a temetésén búcsúztatta...