Szimpatika – Azok a piszkos anyagiak – Anyaszemmel

Az is igaz, hogy az idei nyáron tényleg éreztük a pénz súlyát, és bárhogy bűvészkedtem a konyhában, rá kellett jönnöm, hogy év közben el vagyunk kényeztetve azzal, hogy a menzán esznek az iskolásaink – fél áron.

A lányok persze nyafognak, hogy ilyen rossz és fúj!, de meg kell mondjam, óriásit változott az iskolai étkeztetés: mindennap van gyümölcs, sokszor kapnak teljes kiőrlésű pékárut, joghurtot vagy túrókrémet, a főtt étel pedig változatos, és sokkal finomabb, mint a mi időnkben. Az sem mellékes, hogy napi pár száz forintból ezt nehéz otthon napról-napra megoldani. Úgyhogy idén is be lesznek fizetve ebédre, már ha sikerül meggyőznöm az én szárnypróbálgató hetedikesemet is.

A tanévkezdés? Hát, nálunk is, mint sok más családnál, sakkparti az ezresekkel, és négy iskolás viszonylatában ez nem könnyű játszma... Úgy érzem, a papír-írószer ágazat nem fog csődöt jelenteni, hiszen én kisebb (nagyobb) vagyont hagytam náluk több ízben is, mire mindenkinek telepakoltuk a tolltartóját és a táskáját. Panaszra semmi okom, hiszen a tankönyveket állami támogatással ingyen kapták meg a gyerekeim, így pótolni tudtam a kinőtt tornacipőket, és behoztuk ruhában azt a húsz centit is, amivel nyáron gazdagodott a gyereksereg...

Szerencsére Rozi Boritól, Bence Ádámtól örökli a ruhatárat, de pont a két nagynál (tizenhét éves fiú, tizenkét és fél éves leányzó) már nem egyszerű egy bevásárlás! Az tény, hogy vidám hangulatban telt az a három(!) óra, amit hármasban töltöttünk egy bevásárlóközpontban, és talán még soha nem volt ez a felállás, hogy a két nagy gyerekemmel lettem volna valahol. De elképesztő, hogy milyen gyorsan túl lehet adni az anyai pénztárca tartalmán, és a nyári spórolt zsebpénzeken is, néhány csilivili csomag ellenében.

Felkészülve várjuk tehát az új iskolaévet, becsomagolva kb. harminc füzet, ötven könyv, berendezve négy tolltartó, kimosva-vasalva négy tesicucc, rendbe rakva (az évben egyszer) négy íróasztal, kikészítve a négy táska, fogason pedig a négy ünneplő, és én persze újra meghatódva állok, ahogy végignézek mindezen, főleg, mikor jön a húsz hónapos fiam egy hátizsákkal, benne a rajzfüzete, és hozza a fehér ingét, hogy ő is indul iskolába...