Szimpatika – „Nekünk még volt szabadnapunk”

A Munkaügyek sorozatban egy igazi iroda szolgál díszlet gyanánt. Idefelé jövet sehol nem láttam nagy teherautókat, hatalmas kábelkötegeket, és itt sem lógnak reflektorok a plafonon, egy-két kamera utal csak arra, hogy forgatás van... Nem hiányoznak a régi filmgyári idők?

A nagy filmek ma is a filmgyárban forognak, a tévés produkciók a tévé műtermeiben. Mivel az M1 Munkaügyek – IrReality Show című sorozata egy hivatal életét mutatja be, a legolcsóbb és legegyszerűbb megoldás az volt, hogy kibéreltünk egy üresen álló irodát, ahová csak be kellett költöznie a stábnak, és máris kezdődhetett a munka. De nem tudom, hogy van ez másoknál, sok összehasonlítási alapom nincs, mert eddig csak egy tévésorozatban, a Kisvárosban szerepeltem. Azt hiszem, az is csak a véletlen műve volt, mert akkoriban Kaposváron játszottam, a Kisváros pedig Szigetváron készült. Evidens volt, hogy főleg kaposvári színészeket alkalmaznak, a város közelsége miatt, ezzel is megspórolva az utaztatási költségeket.

De ott van például a legendás Indul a bakterház is, amelyben Bendegúz anyukáját alakította. Az is tévéfilm volt, bár játékfilmes körülmények között készült. Mennyiben más ma egy forgatás?

Csak technikailag gyorsabb, mert ma már nem film-, hanem videotechnikával dolgoznak a tévések, így rögtön visszanézhető a kép, visszahallgatható a hang, rögtön vágható, letörölhető, újra vehető, nincsen úgynevezett nyersanyag, ami drága, és nincsen labor sem, amire várni kell, amíg a filmet előhívják. Alig kell világítani, mert a kamerák olyan érzékenyek, hogy csak egy-két lámpa szükséges a felvételhez, ezért nincsenek hosszú átvilágítások a jelenetek között, amelyek korábban egy forgatási nap jelentős részét elvitték. Természetesen az igazi nagy filmek, a mozifilmek még ma is filmnyersanyagra forognak. De a televízió a filmvászonnal szemben megengedi az olcsóbb technikát. A színész számára teljesen mindegy, hogy milyen kamerával dolgozik egy produkció, annyi csak a különbség, hogy a videónál kevesebb a várakozási idő.

Egyre több mozifilmben is játszik...

Deák Krisztina díjnyertes filmjében, az Aglajában játszottam tavaly, és most voltam Karlovy Varyban, Szász János A nagy füzet című filmjével, aminek én vagyok az egyik főszereplője. Meg is nyertük a fődíjat.

Amihez szívből gratulálunk! Korábban olvasta a könyvet?

Természetesen olvastam. Szerencsére már régebben megismerhettem Ágota Kristóf személyes történetét is, mivel készült egy dokumentumfilm az életéről, és azt én narráltam. Ekkor hallottam róla először, de tulajdonképpen Magyarországon mindenki ekkor hallott róla először, azelőtt kevesen tudták, hogy van egy ilyen nevű, magyar származású és francia nyelven publikáló svájci írónőnk, akinek műveit 40 nyelvre lefordították. Szerencsés véletlen, hogy pont én mondtam a dokumentumfilm alá a szöveget. Sokat játszottunk a kőszegi várban, és akkor is pont ott voltam, amikor ’97-ben először hazalátogatott a szülővárosába. Tudtam róla mindent, amit tudni lehetett, de nem volt személyes kapcsolatunk, sajnos, soha nem találkoztunk. De Szász Jánossal ismerték egymást, az utolsó dokumentumfilmet is ő készítette róla.

Ha már szóba került a hangalámondás: tudjuk, hogy nagyon sokat szinkronizál. Szereti ezt a munkát?

Tulajdonképpen két éve nem voltam a szinkronban, de mégis mindenki azt hiszi, hogy sokat szinkronizálok. Ez csak azért van, mert a filmeket mindig ismétlik, tehát mindig újra hallják a hangomat. Valamikor valóban sokat szinkronizáltam. De, hogy a kérdésre is válaszoljak, nem igazán szereti senki a szinkront, hiszen órákig kell a mikrofon előtt állni a sötétben. Az ember szeme kigúvad, amíg a képernyőről a papírra néz, nem egy szeretnivaló munka. De sok érdekeset tapasztal közben az ember, lát nagy külföldi színészeket mindenféle szerepekben, és ez ellensúlyozza a kicsit mostoha körülményeket.

Nagyon sok fiatallal találkozom, aki azt mondja, szinkronszínésznek készül.

Azt hiszik, hogy van ilyen foglalkozás – pedig nincsen. Olyan van csak, hogy színész, és az vagy tud szinkronizálni, vagy nem. Persze, három mondatokra, két tekercsekre nem fognak kihívni egy profit, mert az drága, és az apróbb szerepekhez is kell valakinek a hangja, tehát tényleg vannak szinkronra kiképzett emberek, de ez, mint önálló szakma, nem létezik.

Min múlik, hogy valaki tud-e szinkronizálni?

Ritmusérzék kell hozzá, és gyors reagálás, no meg jó memória, hogy ne kelljen folyton a papírra nézni, hanem egyből rá tudja mondani az ember a képre a szöveget.

Ön könnyen tanul szerepet?

Könnyen, ez adottság.

Visszatérve a Munkaügyekre, idén már a harmadik nyara megy rá – nem sajnálja?

Ez még mindig egy újdonság az életemben, pedig valóban, már harmadik éve csináljuk. Mikor felkértek a szerepre, még nem is tudtam igazából, hogy mi lesz ez az egész, de Márton István rendező neve garancia volt arra, hogy jó szívvel részt tudjak venni a munkában. Később, amikor megismertem a forgatókönyvet és a kollegákat, akkor már biztos voltam abban, hogy nagyon jó lesz a végeredmény. Boldog vagyok, hogy fut még a sorozat, és ennyien szeretik. Nyaralni pedig talán majd ősszel fogok, tavaly októberben eljutottam Hévízre, lehet, hogy az idén is belefér.

A Munkaügyek írócsapatát (Litkai Gergely, Kovács András Péter és Hadházi László) elsősorban mint a dumaszínházasokat ismerte meg az ország. Látta már őket korábban is?

Csak úgy, hogy televízión néha odakattintottam, és esetleg ott ragadtam pár percig. De szerencsére néha kijönnek a forgatásra, például előfordul, hogy kicsit szeretnénk változtatni a szövegen, és ezt meg szoktuk beszélni velük. A műfaj megengedi az apróbb változtatásokat a dialógusokban.

Mennyire írták Önre a szerepet?

Én egyáltalán nem vagyok egy Elvira! (nevet) Nyilvánvalóan meghatározó volt az alkatom, hiszen ez a történet nem egy sovány nőről szól, de természetesen mint színésznő veszek részt a sorozatban, civilben távol áll tőlem Elvira karaktere.

A sorozat hozott egy újfajta népszerűséget?

Igen, pedig nem is számítottam rá. Amikor először szólított az őr Elvirának a Vásárcsarnokban, és autogramot kért, akkor már sejtettem, hogy sokan nézik a műsort. Rengeteg e-mailt kapok és a Facebookon is sokan írják, hogy szeretik a Munkaügyeket, folyton érdeklődnek, hogy lesz-e újabb évad.

Sokat használja az internetet?

Abszolút, az e-mailezést teljes mértékben, a Facebookon is fent vagyok, nekem írhatnak, de én nem igazán jelzek vissza, csak az igazi ismerősöknek. A véleményemet pedig inkább megtartom magamnak. De rendszeresen olvasom az internetes újságokat.

Nagyon különleges orgánuma, és gyönyörű énekhangja is van. Énekelt Csárdáskirálynőt, Mahlert, sőt, kortárs művet is – soha nem merült fel, hogy önálló lemezt készítsen?

Nincsen ilyen ambícióm, és nem is kaptam ilyen jellegű felkérést soha. De ha megkerestek volna, biztos gondolkodom a dolgon. De most már talán időm se lenne rá...

Sokat dolgozik, és az egyetemen is tanít...

Igen, de a hasonló korú kolléganőim is sokat dolgoznak. Kénytelenek vagyunk, és hát, ha az embert megkínálják egy szereppel az anyaszínházán kívül, és az anyaszínháza elengedi, akkor miért ne vállalná el? Mondjuk, szükség is van az anyagi részére. Ritka az a színész, aki megengedheti magának, hogy csak egy színházban játsszon. Tanítani pedig nagyon szeretek, most kapott diplomát a második bábosztályom, akiket beszédre oktattam a Színház- és Filmművészetin. Szerencséjük van, eddig még mindegyikük kapott állást.

Ilyen nagy szükség van bábművészekre?

Szinte nincs is olyan megyeközpont, ahol ne lenne bábszínház. Bábrendező osztály is végzett az idén, kérdeztem is Ascher Tamást, hogyhogy ennyi bábosunk lesz, nekem úgy tűnik, Dunát lehet velük rekeszteni. Tamás mondta, hogy úgy keresik őket, mint a cukrot. Nyilván ez azért is van, mert már nemcsak a bábtechnikára szorítkoznak az előadások, egyre inkább megjelennek az élő színészek is, és ez a felfogás másfajta rendezőt kíván.

A fiatal színészeket, végzős hallgatókat mennyire vonzza a kortárs, alternatív színház vagy a mozgásszínház? Lehet, hogy ez új perspektívát nyújthat nekik?

Tőlem ez nagyon idegen, néha ugyan megnézek egy-egy előadást, de nem biztos, hogy mindennap szeretnék ilyet látni. De látom, hogy ennek jövője van, kialakult egy közönsége, sokan vannak, akik nagyon szeretik ezt a stílust, amit most úgy hívunk, fizikai színház. Nemsokára végez az első ilyen osztály is.

Az Ön idejében nagyon más volt a főiskola?

Békés megyében voltam gyerek, Kunágotán. De általános iskola után rögtön Szegedre kerültem középiskolába, onnan pedig azonnal felvettek Budapestre, ahová felköltözni azért, mi tagadás, furcsa volt. Pártos Géza lett az osztályfőnököm, Sulyok Mária a beszédtanárom. Tanított még Békés András, Gosztonyi János, Gáti József is. Ugyanolyan volt a Vas utcában az élet, mint most, bár talán nekünk több időnk volt. Elképesztő, hogy most mennyire el vannak foglalva a gyerekek. Nekünk még volt szabadnapunk, a maiaknak már nincsen. A 24 órából 20-at dolgoznak, az első két évben ki sem tehetik a lábukat az egyetemről, csak harmadik, negyedik évben. Most, hogy ötéves lett az oktatás, harmadévben is nehezen mozognak, vizsgaelőadásaik vannak, folyamatosan arra készülnek, eszeveszettül be vannak fogva.

Láthatjuk valahol a nyáron?

Augusztus 20-ig forog a Munkaügyek, addig nem megyek sehova. De 20-án este igen, ugyanis nemrég kaptam egy nagyon megtisztelő felkérést Pannonhalmáról. A Szent István intelmeit Imre herceghez fogom felolvasni, abból az alkalomból, hogy felavatják a sok éve zárva tartó apátsági bazilikát, ami ott van a kolostoron belül. Egy híres angol dizájnépítész, John Pawson tervei alapján építették újjá. Múltkor lementem megnézni a helyszínt, hát, egészen elképesztő, csodálatos! Hófehér ónixablakok vannak körös-körül, és egy hatalmas fehér ónixtömb az oltár. Mondanom sem kell, hogy ez mekkora megtiszteltetés számomra, az ember hangja elakad tőle. Nem tudom, miért rám esett a választás, de nem is firtattam. Gondolom, sokat jelentett az orgánumom is. Aztán augusztus 25-én már kezdek próbálni, egy Camoletti-vígjátékot a Thália Színházban. Oda szerződtem a Nemzeti után.