Szimpatika – Vendégjárás – anyaszemmel

..., hajtogatták a bulisapkákat, hogy nem volt szívem közbeszólni, hahó, az öcsétek még csak EGY éves!

Az ünnepelt nem értett semmit, hogy mi történt a lakással, na meg a családdal amíg ő békésen szundított ebéd után. Esze ágában sem volt lemászni Anya öléből a lufitengerbe, a sapkát és a Dávid 1 feliratú trombitát pedig messzire hajította. Éppen kezdtem megsajnálni a nagyokat, ahogy Rozikám és Bence zászlói is a földre kerültek, de ekkor pici fiam szeme felderült a gondosan feldíszített asztal láttán és már „rohant” is.

Mivel egész nap a konyhában serénykedtem, minden érkező vendéget más-más étekkel fogadott, a nagymamáknak rög-tön az ajtóban meg is kellett kóstolni a félig rágott pogácsát vagy a nyálas muffint. Tekintve nem kis családunkat, egy ilyen délutáni partyra több napot kell készülni, már ami a sütés-főzést illeti, hiszen alaphangon két dédi, négy nagyszülő, hat nagynéni-bácsi, két keresztszülő és két unokatesó érkezik minden szülinapra, és akkor még nem számoltam a közeli, ezért nélkülözhetetlen barátokat… Ehhez jön ugye a mi szűk hetesünk, minden évben legalább ötször, ha csak a születésnapokat nézzük.

Szóval mikor lakásunk minden szegletében ült, állt, játszott, evett, ivott vagy beszélt valaki, elérkezett az idő a gyertya-fújásra. Dávidka az első gyerekünk, aki egyévesen el is tudta fújni a szülinapi bohóctorta orraként díszelgő nagy piros gyertyát, igaz, nyolcszor kellett újra gyújtani, de mind a nyolcszor megtapsolta magát, azután természetesen ugyanúgy kente szét az arcán és a ruháján a tortát, mint anno a négy nagytestvére. Most, hogy az ötödik gyerkőc is belépett az ünneplendők sorába, alaposan fel kell kötnöm az alsómat, hogy milyen tortákat sütök majd a második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik szülinapra, mert addig mindegyiknek járt az egyedi tortaforma. Volt már minden: gitár, repülő, autó, űrhajó, sakktábla, Thomas vagy focilabda a fiúknak, és persze katica, pillangó, virág, emeletes szívecske a lányoknak, de emlékszem, a legtöbbet Bence trolibusz tortájával bíbelődtem, nem akart megállni a vaníliarúd-áramszedő a busz tetején… Most a színes hajú, krumpliorrú bohóc egészen hamar elkészült, de így is nagy sikert aratott, Dávidkámnál egészen biztos, hiszen az ajándékokra pillantást is alig vetett, de az evést estig nem hagyta abba.

Mikor minden vendég elment, és az ünnepeltnek is sikerült elaludnia, tizenhat éves nagyfiam elvonult a saját szobájába, azzal, hogy hagylak benneteket is egy kicsit ünnepelni, drága férjemmel szétnéztünk a lakás romjain, de inkább megfogadtuk Ádám tanácsát és koccintottunk egy pohár pezsgővel. Igaz, hogy nagy a felfordulás, igaz, hogy két napig álltam a konyhában, mire minden az asztalra került, igaz, hogy fárasztó a nagy vendégség, de örülök, hogy ennyien vagyunk, hogy szívesen jönnek hozzánk, és hogy ennyiszer együtt lehet a család. Ezért aztán alig várom a karácsonyt. Idén újra teljes erőből készülhetek (hiszen MÁR egy éves a kicsi), süthetek, vásárolhatok, csomagolhatok, tervezhetem a menüt, díszíthetem a lakást, várhatom az angyalokat és a családunkat meg a barátokat, hogy újra Együtt legyünk…