Szimpatika – „A percek az igazán fontosak, vagy egy-egy kézfogás, egy csók”

Életének három meghatározó pontja, Budapest, Szombathely, és Paloznak után most a X . Pécsi Országos Színházi Találkozó zsűritagjaként Európa kulturális fővárosába költözött egy kis időre. A város hangulatos és zsúfolásig telt főutcájának egyik teraszán ültünk le beszélgetni.

Milyen érzés a kollégákat, barátokat zsűrizni?

Nagyon élvezem, ugyanis én a színész zsűri tagja vagyok, így könnyű dolgom van, mert nem az előadásokat kell összehasonlítanunk, értékelnünk, hanem a legjobb női és férfi alakítás díját adjuk át. Ez a második alkalom, hogy meghívtak, 2005-ben már zsűriztem, és őszintén szólva igen strapás, fárasztó dolog volt, úgyhogy picit elgondolkoztam rajta, hogy idén elvállaljam-e.

De miután sajnos elég kevés előadást tudtam megnézni ebben az évadban, így szívesen jöttem, kíváncsi voltam rá, hogy milyen darabok születtek. Ráadásul többségében vidéki előadások láthatóak, amiket még ritkábban látok év közben, viszont nagyon érdekelnek. De persze ez kikapcsolódás is, délelőttönként uszodába, szaunába megyek, ha tehetem, akkor délutánonként alszom egyet, és így kellemes megnézni este egy-két előadást.

Jelenleg itt van a művészvilág apraja-nagyja, ha végigsétálsz Pécs belvárosában, mindenhol kollégákba botlasz. Ilyenkor egy-egy előadás után összeültök beszélgetni, felidézitek a régi emlékeket, élményeket? Úgy is kérdezhetném, hogy szeretsz nosztalgiázni?

Rák a csillagjegyem, és a rák olyan, hogy amit vagy akit megszeret, azt megfogja, és szereti megtartani. De ennek megvan a másik oldala is, mégpedig az, hogy szeret egy kicsit hátrafelé menni... Például Jordán Tamással vagy a Haumannal gyakran emlegetünk régi történeteket, közösen átélt élményeket, ami nagyon jó, de egyben kicsit fájó érzés is. Most voltam a Művészetek Házában egy könyvbemutatón. Jordán Tamással közös mesterünk volt Ruszt József, akinek összegyűjtötték a naplóit, ebből egy többkötetes könyv született. Azonnal belevetettem magamat, óriási élmény. Sokat megtudok a fiatalkori éveiről, arról, hogy mennyit küszködött magával, hogy milyen hihetetlen elánnal készült a pályára, mennyit olvasott hozzá. Ez egy nagyon érdekes találkozás vele, hiszen már régen elment közülünk. Igen, szeretek egy kicsit visszakacsintgatni, és ilyenkor rá kell vennem magamat, hogy előre menjek.

A lányaid is a színészi pályát választották. Nekik szoktál mesélni, vagy ők kérdeznek a múltról?

Nem igazán kérdeznek, mert ők nagyon pici koruk óta sokat voltak színházban, színészek között, többet mentek be a művészbejárón, mint a főbejárton. Mi nem voltunk olyan szülők, akik kitiltották a gyerekeket a munkahelyükről, a színházból. Éppen ezért ők már úgy mentek neki ennek a szakmának, hogy tudták, hogy mennyi küzdelemmel, energiabefektetéssel, és kemény munkával jár együtt. Mi soha nem mondtuk nekik, hogy legyenek színészek, és ők nagyon sokáig nem is mondták, hogy azok akarnak lenni. Először a nagyobbik lányom, Anna találta ki, hogy színész szeretne lenni, Nóri pedig ezt látta, megtetszett neki, és elhatározta, hogy ő is ezt szeretné csinálni. A Színművészeti Egyetemre pedig már egy évfolyamra jártak, mert Annát harmadszorra vették fel. Akkor nyugodtam meg igazán, amikor a tanárok odajöttek hozzám, és elmondták, hogy mennyire jól és lelkiismeretesen dolgoznak a lányok. Ez óriási öröm volt. Azóta mind a kettő leszerződött, hála istennek jó szerepeket játszanak, castingokra járnak, sőt, nemsokára egy filmben testvérpárt fognak alakítani. Szóval zajlik az élet a Trokán famíliában.

A színházi szerepeken kívül téged valahogy mindig megtaláltak a tévés sorozatok is, kezdve a legendássá vált Szomszédokkal. Milyen a régi epizódokat újra látni?

Néha azon veszem észre magam, hogy otthon vagyok, éppen nincsen dolgom, és eszembe jut, hogy mindjárt kezdődik a Szomszédok, és akkor megnézem. Vannak olyan részek, amikre abszolút nem is emlékszem már, úgyhogy én is élvezem az ismétléseket. Tulajdonképpen ez is egyfajta nosztalgiázás. Egyébként nagyon jó dolgunk van, mert így egy újabb generációhoz is eljuthat a sorozat, és azt látom, hogy a fiatalok rácsodálkoznak, hogy 20 évvel ezelőtt milyen volt a világ, és hogy tényleg 3500 Ft volt a fizetése valakinek. Múltkor sétáltam az Andrássy úton, amikor odajött hozzám egy srác, és meghívott egy Szomszédok retro-estre. Először azt hittem, hogy hülyéskedik, és cikizni akar, de később találtam az interneten egy felvételt, és láttam, hogy ott volt a Horváth Ádám, a Kulka, a Nemcsák Károly, és egy nagyon jó hangulatú összejövetel volt. A fiatalok természetesen ma már másképp látják, máshogy értékelik a sorozatot, de azért szerintem tetszik nekik. Persze vannak dolgok, amiket cikiznek, de ez is teljesen érthető.

Az, hogy eljut hozzájuk, érdekli őket, bizonyítja azt, hogy ez egy fogyasztható, emberarcú dolog volt, és ami a legfontosabb, hogy nem licenc . Made in Hungary. Made in Horváth Ádám. Magyar forgatókönyv, magyar történet, magyar színészekkel, ami nagyon nagy dolog. A licenc műsorokkal úgy vagyok, mint a kaliforniai paprikával: nagyon szép, és sokszínű, de azért ízben nem tudja azt, amit a magyar zöldpaprika.

Ha már a zöldpaprikánál tartunk, odafigyelsz arra, hogy mit eszel? Szoktál főzni?

Főleg nyáron főzök. Általában a Balatonon vagyok, horgászom, megfogom a halat reggel, és csinálok hozzá egy kis sült zöldséget. Ezen akár hetekig is elvagyok. Annyira nem szeretek beteg lenni, hogy van bennem egy ösztönös védekező rendszer, és minden tudományos alap nélkül egészségesen táplálkozom. Nagyon szeretem a könnyű, egyszerű ételeket, a halat pedig minden formájában szívesen fogyasztom. Jobban szeretem, mint a többi húst, pedig még fűszerezni sem nagyon szoktam.

Akkor talán ennek is köszönhető, hogy 64 évesen ilyen fiatalos vagy...

Egyrészt igen, másrészt szerencsés vagyok, mert a szüleim is ilyen alkatúak voltak, úgyhogy a genetikának is köszönhető. Emellett a sport mindig része volt az életemnek, a víz a lételemem, 20 éve minden napomat az uszodában kezdem. Amikor a lányok kicsik voltak, reggel elvittem őket az iskolába, utána elmentem az uszodába, és onnan mentem be a színházba próbálni. De már fiatalon is nagyon sokat sportoltam, sokáig nem tudtam, hogy mi akarok lenni, viszont rengeteget kosárlabdáztam. Most is hallom a fülemben anyukám szavait, ahogy kétségbeesve kérdezi, hogy: „Mi akarsz lenni, egy szürke, középszerű ember?" Lehet, hogy később azért is lettem színész, mert tudat alatt bennem volt, hogy nehogy a legszürkébb foglalkozást válasszam. De a kosárlabdázás szeretete is sokáig megmaradt még, amikor már színész voltam, a Bubik Pistáékkal csináltunk egy kosárlabdacsapatot, és 15 éven keresztül minden szombaton játszottunk másfél órát.

Szereted a minőségi, finom borokat. Lehet, hogy ez is hozzájárul az egészségedhez...

Ez így van. Az egész úgy kezdődött, hogy apámnak volt egy kis vendéglője, de mindig arra vágyott, hogy legyen valahol egy kis szőlője. Tudta, hogy ez nem valósulhat meg, mert annyit kellett dolgoznia, hogy erre már nem lett volna ideje. Amikor Veszprémben játszottam, rátaláltam egy nagyon rozzant, kőből rakott kis házikóra Paloznakon. Bementem a kertbe, és amikor megláttam a szőlőt, azt éreztem, hogy ezt apu küldte. Azóta az ő emlékére ápolom. Az évek során persze új ház épült a telken, teljes egészében 5 éve lett kész, és imádok lent lenni, nem is nagyon vállalok nyári munkákat. Sokat vagyok egyedül, de azt is nagyon szeretem, amikor társaság van nálam. Kialakult az uszodában egy kis csapat, akikkel a szaunában jókat szoktunk beszélgetni. Tavasszal például ők jártak nálam, de ha idejük engedi, a lányaim is meg szoktak látogatni.

Akkor igazából Paloznakon tudsz kikapcsolódni, lelkileg feltöltődni?

A lelki táplálékot mindig más adja. Természetesen a Paloznakon eltöltött napok is jót tesznek a lelkemnek, de a családom a legfontosabb, és a velük való kapcsolatom. Anna és Nóra is vidéki színházhoz szerződött, így a személyes találkozót nem könnyű összehozni, de napi szinten beszélünk telefonon. Nagyon fontos szerepet töltenek be az életemben a nők. Mindig nők között éltem, a családban is ők vannak többségben. A párkapcsolataim is mindig hosszú évekig vagy évtizedekig tartottak, de a percek az igazán fontosak, azok maradnak meg, vagy egy-egy kézfogás, egy csók. A legszebb és a legkegyetlenebb pillanataimat is nők okozták.

Azt mondtad, hogy rákként időnként szeretsz visszatekinteni a múltba, miközben az életed, a pályád folyamatos mozgásban van. Az, hogy leszerződtél Szombathelyre egy induló színházhoz, szintén nagy lépés, ami sok változást hozott az életedbe.

A nosztalgiázás ezzel nem függ össze, az a lelkemben zajlik, de ettől függetlenül nem szeretem, ha állóvíz van körülöttem. Szombathely egy nagy fejesugrás volt, teljesen új színházat csinálni nem könnyű feladat, de Jordán Tamás meghívása után nem volt kérdés, hogy megyek. Olyan helyen szeretek dolgozni, ahol van energiamozgás, ahol lehet a fiatalokkal is új dolgokat kitalálni, építeni, és akkor ez az energia engem is visz magával, ahogy most a szombathelyi közeg is. Fontos, hogy érezzem, hogy tartok valahová.

Nem hiba, de így írják...

Utánanéztem, így van!