Szimpatika – A pozitív-negatív gondolatok hatása

A gondolat teremtő erejében, fizikai értelemben nem hiszek. De lelki értelemben igen. Tudom, hogy az ember pozitív beállítottsága rendbe hoz, harmóniában tart. A negatív gondolatoktól biztos, hogy romlik az ember állapota. Másképp lesz beteg az ember, és másképp éli meg a betegségét, ha lelkileg rendben van, és összetartja magát. A helyzetek adottak, de a helyzetben való viselkedés lehetősége szabad.

Mondok egy személyes példát.

23 éves voltam. Támadt egy szembetegségem. Azt mondta az orvos, hogy neki könnyebb lenne, ha megvárnám, míg megvakulok, mert akkor egyszerűbb a műtét, kisebb a rizikó, mert fiatal vagyok. Én ezt elfogadtam ettől a szemésztől és 3 évig éltem vakon. Nem rögtön vakon, de a végén már csak fénylátásom volt. Ez egy helyzet volt, amibe belekerültem, hagyjuk hogy miért- karma, vagy isten akarata-, teljesen mindegy. A lényeg hogy mit csinálok. Láttam a betegtársaimon, hogy pszichésen tönkre mennek, hogy keserűek lesznek. Jöttek a várható tünetek: „Ez miért épp velem történik?", elkezdték gyűlölni a látókat, stb. EZT nem akartam! És elkezdtem játszani. Azt találtam ki magamnak, hogy egy alvilági utazásra megyek a sötétség birodalmába, és ha mázlim van, újra ki fogok érni a fényre. És azt kezdtem játszani, hogy nem látok.  Egyszer csak kiderült, hogy ez egy fantasztikus kaland. Megváltozott a világ.  Addig egy rendetlen ember voltam. Az egész kamaszkorom tele volt vitákkal emiatt. De ettől a pillanattól, ha nem tettem vissza az öngyújtómat, soha többet nem tudtam meggyújtani a cigarettámat. Új félelmek jöttek, a kiállótól, a keresztbe fekvőtől, amiben eleshetek, stb. Kiderült, hogy gőgös vagyok. Nem hagyom magam kísérni. Abban az időben tanítottam, mint tanársegéd az egyetemen és nem láttam a katedra szélét és elestem. Így híre ment, hogy alkoholista vagyok, és részegen tanítok. Holott „csak" nem láttam. Lebonyolítottam egy szerelmet is vakon. A legnagyobb meglepetés volt, amikor később újra találkoztunk.

Sokféle technika van arra, hogy elsajátítsuk a pozitív gondolkodást. De meg kell találni azt a módszert, ami adekvát a személyiséghez, és belső lehetőségekhez.

Vallomást kell, hogy tegyek. Én, az életem első- második évében folyton meg akartam halni. Egyik betegség a másik után, egyik szövődmény a másik után érte egymást. Már 2 hónapos korban leválasztottam magam anyukámról, nem szoptam, de pótlást sem fogadtam el. Egy okos gyerekorvos azt mondta anyukámnak, hogy ez a kisgyerek így éhen fog halni, mi lenne ha, megpróbálná húslevessel. Kiderült, hogy imádom és azon neveltek fel, nem pedig anyatejen.

Később, mikor elkerültem pszichoanalízisbe és kiderült, hogy nagyon korán szerveződő depresszív reakcióban szenvedek, az anyukámhoz fűződő kapcsolatom miatt, analitikusom így búcsúzott tőlem:"- Nézze Péter! Magának egy lehetősége van. Mindig legyenek restanciái, és vállaljon többet, mint amennyit teljesíteni tud, mert a maga számára a depresszió egyetlen ellenszere az aktivitás. Emelje meg az aktivációs nívóját és nem lesz depressziós. Kivéve, ha megöregszik. Mert amikor kifogy a szuflája fel fog törni a depresszió. Azt fogják mondani, hogy öregkori depresszió, de mi tudjuk, hogy ez már fiatal korában is megvolt. „

Sajnos a depresszió erősebb tud lenni, mint a pozitív gondolat. Én nagyon nehezen viselem azokat a periódusokat, amikor bejön egy betegség, mert olyankor elönt a depresszió, és nem segít a pozitív gondolat. Aki ezt cáfolja, tegyen egy kísérletet. Menjen el egy társaságba. Mondja, azt hogy a Jenő és a Matild milyen boldog. - senkit nem fog érdekelni. De ha arról kezd mesélni, hogy a Matild milyen rafinált módon csalja a Jenőt! - rögtön mindenkit érdekelni fog a dolog. Miért van az, hogy az emberek a negatívra reagálnak? Mert sokkal jobban érdekli őket. Hát miből él a média? Állandóan a negatívumokat hangsúlyozza.

Még megmenteni sem akarjuk magunkat, annyival jobban vonzódunk a negatív iránt. Nagyon sok olyan ember él, akik számára a jó dolgok illúziónak tűnnek, tündérmesének. Számukra valóságértéke a rossz dolgoknak van. Ezt a típust én úgy hívom, örömgyilkosok.

Volt egy unokaöcsém, szeretett volna egy pingpongasztalt. Vettem neki, boldog volt, én is. De jött a nagymama és azt mondta, biztos zavarni fogja a szomszédokat a labdapattogás. Igazi örömgyilkos! Rengeteg ilyen ember van, aki nem tud felejteni, és minden reggel bemagolja gyerekkora, ifjúkora sérelmeit, és húzza maga, mint egy hosszú sleppet.

Megváltozni nem könnyű,

De ebbe mégsem kell beletörődni. Füst Milán azt mondja: a világ elvárja, hogy holnap is olyan legyél, mint tegnap voltál. Nem fogadja el a változásokat, a környezet is nehezen viseli és ezért nekünk is nehéz a változás. Át kell állni egy másfajta gondolkodásra. Én leginkább a buddhista gondolkodást érzem ehhez közel. Éltem egy ideig Indiában, egy buddhista kolostorban. „Azt mondja Buddha:. "Ami jön fogadjátok, ami megy engedjétek."