Elmondom hát mindenkinek...
Betöretlenül
2011. 12. 22.
Amikor szomorú szemű, körbe-körbe járatott lovat látok valami vigasság közepén, mindig gyomron ragad egy régi gyerektábori emlék: az akkor érzett szánalom és homályos szégyen. Minket is elvittek így „lovagolni”. Pedig csak jót akartak, tudták, minden gyerek vonzódik a lóhoz – ahogy a ló az emberhez, ha ki nem ölik belőle.
Fényfarkas
2011. 12. 03.
Amikor megpillantom a fehér botjával várakozó helyes, törékeny, pici lányt, kissé zavarba jövök. Nem tudom vele felvenni a szemkontaktust, mielőtt megszólítanám, ő pedig nem sejtheti, merről érkezem, mikor és ki lép oda hozzá a zsúfolt utcán. De miután bemutatkozunk, már minden a lehető legtermészetesebb. Határozottan közli, hogyan tudok neki segíteni, javasol egy másik kávézót a környéken a helyett, amelyikre én gondoltam, belém karol, és odavezet. Közben sorolja, még hová szokott beülni a barátaival a belvárosban. Egyik helyet sem ismerem.
Genetikus, biotechnológus és orgonaművész
2011. 10. 25.
Nehéz időpontot egyeztetnünk, pedig most Magyarországon van. Pihen. Biciklizik a hegyekben vagy vitorlázik a Balatonon. Vallja, hogy a sport – mivel oldja a stresszt és energetizál – több időt szabadít fel, mint amennyit elvesz. Hiszek neki; lőttek a házi kifogásaimnak. Bán István több életre elegendő hivatást űz egyszerre, valamennyi közös nevezője a zene: orgonaművész, karmester, énekes és karvezető.
Visszajátszott történetek
2011. 09. 25.
A nézők azért jönnek a Pszínház társulatának előadására, hogy meséljenek; a három színész pedig, hogy eljátssza történeteiket: rögtönözve, mély empátiával, sok humorral. Nincs két egyforma játék, ahogy két egyforma történet sincs. Ez a playback (visszajátszás): színház és pszichológia összefonódása.
Végállomás Magyarország
2011. 08. 28.
Lord Kendrick távolságtartó faroklengetéssel fogad, majd körbejárja lakását, hogy jól lássam: az övé. Az orosz nyelvben úgy harminc szó létezik a „macskára” – tudom meg –, Kendricket elnézve a magyarban hiányzik is az éppen megfelelő.
Laci visszakapta a hallását
2011. 07. 29.
Laci hozzászokott, hogy megbámulják az utcán: mintha idegen bolygóról jött volna, úgy nézik a fejébe épített készüléket: „Mi lehet ez?” – kérdezik magukban. „Adóvevő?” – döbbennek meg aztán saját gondolatuktól, pedig egészen közel járnak az igazsághoz. Csak épp viselője nem holmi távoli csillaggal kommunikál általa, hanem a többi földlakóval. Magazinunk 2009 áprilisi számában találkozhattak azzal a fiatalemberrel, aki egy ártatlannak tűnő influenza szövődményeként mindkét fülére megsüketült: 25 és 37 éves kora között semmit sem hallott. Most újra benépesült a világa hangokkal. Nem olyanokkal, mint a mieink, mégis: hangokkal, amelyeket hall. Kövessék tovább velem a történetét.
A szerethető Líbia
2011. 06. 27.
Hogy mennyire nem ismerjük Líbiát, észre sem vettük, amíg nem zúdultak ránk naponta az ottani felkelésről szóló hírek. Most azonban talán még kevesebbet tudunk, mint előtte. „Forradalom” vagy „zavargások” – könnyen befolyásolhatók vagyunk, mi, sok millióan, akik márciusig épp csak megtaláltuk Kadhafi országát az Afrika-térképen. Kerekes Gyula építész két évig élt Tripoliban, és még akkor is alig akarta elhagyni, amikor családja már aggódva figyelte a híradásokat. Szeretne visszatérni, sőt azt is elképzelhetőnek tartja, hogy kint marad, és muzulmán lányt vesz feleségül – habár kimondottan nem tervezi.
Orsi Ghánában
2011. 05. 24.
A legkisebb lány a meséből elindult szerencsét próbálni. A Jólét Földje nem próbálta meg eléggé a szerencséjét, ezért átkelt az Óperenciás-tengeren, hogy megnézze, milyen a világ másik arca, s meg sem állt addig az országig, ahol megtanulhatta mindazt, amiért útra kelt. Ahogy egy ismertebb mese lánya megrázta a roskadozó almafát, kivette a kemencéből a kiabáló sült cipókat, ő is tette a saját dolgát. A saját történetében, amely valóságos ugyan, mégis megvan benne minden, ami az igazi mesék sajátja: ártatlanság, bölcsesség, báj.
Mentés mindig másként
2011. 04. 28.
Krisztiánnal véletlenül találkoztam, abban a budapesti kórházban, ahol hatodik éve műtősként dolgozik, és ahol láthatólag otthon érzi magát. Nyoma sem volt rajta az egészségügyben dolgozóknál gyakori túlhajszoltságnak vagy fásultságnak, pedig éppen „24 órázott”. Úgy kísérte, tologatta a betegeket, hogy közben mindenkihez volt egy kedves szava, humoros megjegyzése. Ahogy beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy részt vett az árvíz és a vörösiszap-katasztrófa mentési munkálataiban; hogy szabadidejében önkéntes mentős, és nyaranta vízimentő szolgálatot lát el; mindemellett feleségével négy gyereket nevel. Még csak 34 éves.
Akin egyszer reverenda volt
2011. 03. 29.
Zsille Gábor élő példa rá, hogy az aszkéta és az életművész milyen jól megfér egyetlen emberben. Látom benne a fűtetlen cellával beérő, csak fölfelé és befelé figyelő szerzetest és a fejét örökké valami huncutságon törő, Karinthy-féle tréfacsinálót. Olyan pálya adatott neki, ahol bátran lehet mindkettő. Munkája a szenvedélye: költő, publicista; műfordítóként az angol és lengyel irodalom értő közvetítője, sőt 39 évesen elmondhatja, hogy Nobel-díjas költők vagy II. János Pál pápa műveinek magyar tolmácsolója. Önmagáról csak versben vall szívesen. Ezért is vagyok hálás, hogy bepillantást engedett előző, papi hivatásra készülő életébe – s vele a Papnevelő Intézet kívülről titokzatosnak tűnő, zárt világába.
Megjelent a Szimpatika magazin 2012. februári száma!
Legutóbbi hozzászólások